Egy ifjúkommunista a damaszkuszi -úton - Felvezető: Amit a könyv megírásról tudni kell....

Király Istvánsiculusblogg.blogspot.com/

Minden sejtem tanulja, ki vagyok. Hasítsam szét magam, hogy jobban értsem. Fáj egyáltalán? Valami nagyobb nyomás szorongat, hogy erről beszéltem?”
( Mesterházi Mónika)

Amit a könyv megírásról tudni kell

1988 január hónapjában, immár 27 évvel ezelőtt, midőn e sorokat róni kezdtem, telepedtem át hivatalosan Erdélyből Magyarországra. Akkor már mindenki aki csak tudott, menekült a Ceaușescu nevével fémjelzett „aranykorszakból”. Akár az életét is kockára téve , a zöldhatáron át, tömegesen. Hitehagyottá vált nem csak a beolvasztásra szánt magyarság, hanem a többségi nemzet is. A zsidókat jórészt már eladták Izraelnek és javában folyt a németek kiárusítása is Németország Szövetségi Köztársaságnak. Mi a magyarok alkottuk a a legnagyobb kisebbséget, de az egy-két tucatra tehető közismert ellenállónk - bár nem adták fel- reményei, hogy valaha is jobbra fordul helyzetünk, szertefoszlani látszott , a várt külső segítség elmaradását látván. Úgy tűnt, hogy csak utóvédharcaikat vívják becsületből, de nem a változtatás reményében. A hangulatot talán a legjobban Sütő András Advent a Hargitán című drámája érzékeltette a legjobban. Fia, az ifjabb Sütő András orvos is a bátyámnak nyújtott segítsége miatt zaklatásoknak lett kitéve és úgy döntött áttéttelepszik Magyarországra . Bátyám Király Károly az akkori legkövetkezetesebb és legismertebb erdélyi magyar ellenálló sem emelt kifogást, mikor szóltam neki, hogy én és családom 1987-ben májusában beadtuk áttelepedési kérelmünket. Ezt 1987 június elején közöltem vele, midőn meglátogattam Marosvásárhelyen és elvitt magával Ratosnyára egy pisztráng halászatra , ahová egy ottani erdész-mérnők hívta meg Sütő Andrással együtt. Az író az előtte való nap tért vissza Bukarestből ahol a magyar követségen 60. születésnapján átadták neki a magyar állam kitüntetését.

Bátyám rezignáltam vette tudomásul és nem kísérelte meg hogy lebeszéljen szándékunkról, Mind ahogyan két másik testvérünket sem akik szintén beadták kitelepedési kérelmüket Magyarországra. Ibolya nővérem nagyobbik lánya -Julianna Zsuzsanna, akit mi a családban egyszerűen Zsuzsikának hívtunk- elindította kitelepedési procedúráját házasság révén. Ibolya -aki elvált asszony volt már ebben az időben- ő is s úgy döntött követi kisebbik lányával, Andreával együtt. Nem sokára a legkisebbik bátyám Attila is ezt tette egész családjával - , felségével, nagyobbik lányával Tündével és kisebbik, férjezett lányával- Zsuzsával és annak férjével- együtt. Mindnyájunk szeme előtt ott lebegett gyermekeink kilátástalan sorsa szülőföldünkön és úgy éreztük lépnünk kell az érdekükben. Bátyánk segített úgy ahogy tudott. A munkahelyéről eltávolított Ibolyát és nagyobbik

leányát, Zsuzsikát , Károly szezon munkára alkalmazta a konzervgyárba, hasonlóan számtalan más ismert vagy ismeretlen személyhez, akik ugyanabban a cipőben jártak mint ők.¹

Az akkori helyzet jobb megértése érdekében , hadd idézek néhány idevágó mondatot Sütő András Szemet szóért címmel 1993-ban megjelent naplójegyzeteiből:

„Egyszer majd érdemes lesz megírni, közzétenni a Király köréből vallatás, állandó megfigyelés végett kiszemeltek kálváriáját.

A testvéreit mindenekelőtt: Húgának, Király Ibolyának az üldöztetését, míg el nem hagyta az országot. Öccsének Király Istvánnak az üldöztetését, míg el nem hagyta az országot. Vele szolidáris barátjának, Lokodi Ernőnek az üldöztetését, letartoztatását, embertelen vallatását, hamis gazdasági jellegű vádak alapján, de valójában a Királlyal fenntartott kapcsolatai miatt. Orvos fiamnak és családjának elüldöztetését az országból, egy Király miatt és körülötte támadt politikai konfliktus következtében”²

Meglepően gyorsan, mindössze hat hónap alatt, a jóváhagyást megkaptuk. 1987 december közepén az útlevél a kezünkben volt. De még csak ezután következett a neheze. Az elvitelre szánt bútorokat, háztartási felszereléseket az utolsó fakanálig és vágódeszkáig, a könyveket , stb. leltárba venni majd, becsomagolni, beládázni, engedélyeztetni ezek kivitelét az országból. Külön a könyveket ( amiért kötetenként 3 lejt kellett fizetni) és külön azt a néhány festményt , ami a tulajdonunkban volt. A lakást leadni, a közmű szolgáltatóknak mindent kifizetni és igazolást kérni tőlük, hogy nincs tartozásunk.

A rokonságtól és a legközelebb barátainktól egy félig kiüresített lakásban, de dobozok sokasága között vettünk búcsút. Ilyen segítőkészséget azelőtt és azután sem tapasztaltam . Nem csak a barátokra és ismerősökre gondolok, hanem teljesen ismeretlenek részéről is észlelhettem. A csíkszeredai vámhivatal főnöke is segítőkészen viszonyult hozzánk Szavai most is itt csengenek fülemben:„Most kimegyünk a vagonhoz, hogy szúrópróba szerűen ellenőrizzem, a leltárt. Kérdezni fogom , melyik ládába vannak az engedélyezett festmények , könyvek. Maga csak tömören , semmi kommentár nélkül feleljen kérdéseimre . A fiúk ott vannak a vagon mellett lévő bódéban, ott hallgatóznak. Megértette?”

Sajnos a nevére már nem emlékszem. Így most utólag tudom csak megköszönni néki névtelenül. De megköszönöm mindazon barátomnak , ismerősömnek és nem utoljára Madéfalva Depó utca lakóinak is ( a feleségem szülei szomszédainak,) akik segítettek a vagonhoz való szállításban és berakodásban. Összesen mindegy 25-30 fő segítségéről van szó. Sajnos nem tudom ,már megköszönni két legjobb

1.Lásd bővebben Király Károly, Nyílt kártyákkal-Önéletírás és naplójegyzetek, Nap Kiadó 1995, 77. o.

2. Idézi Király Károly , i. m . 74.o 

  barátomnak , Szép Zoltánnak és Várdai Györgynek, akik időközben örök nyugalomra tértek.

Még a jó isten is velünk volt. Gyönyörű napsütéses enyhe decemberi időben ládáztuk be bútorainkat ,a háztartási felszereléseinket, apósomék udvarán, -a madéfalvi állomás szomszédságában -és tároltuk, a vagonba rakásig az egyik szomszéd csűrében.

A vagon vámhivatali ellenőrzésre 1988. január 15-én kerül sor a csíkszerdai vasútállomáson. Mi csak január 19-én hajnalban ültünk vonatra és estefelé léptük át a határt Lökösházánál. Békéscsabán felségem nagybátyja Máthé László várt kocsival és tudomásunkra hozta, hogy a vagonunk megérkezett, másnap délelőtt 10 óráig ki kell üríteni. Ezt viszont ő és apatársa-ahogyan itt mondják, „násza”- , Bojtos Péter megszervezték. Az idő továbbra is kedvezett. A vagonból való kirámolást, beládázott bútoraink és egyéb dolgaink teherkocsira való rakását még napsütéses időben sikerült végrehajtanunk és csak egy órával léptük túl a délelőtt 10 órai határidőt a vagon kiürítésre vonatkozóan. Az állomásfőnök is jóindulatú volt és végül is nem kellett kötbért fizetnünk. Csak délután három óra felé kezdett lassan pilinkelni a hó, midőn mi férfiak bontottuk ki a bedeszkázott bútorokat és hordtuk fel azokat az ott lakók kíváncsiskodó tekintette előtt, az Alkotmány utca 54 szám alatti panel tömbház harmadik emeleti egy- és félszobás lakásba, amit a helyi tanács biztosított részünkre, Volt aki kávéval kínált minket. Közben a feleségem a konyha asztalnál románról magyarra fordította a leltárt az Orosházi Vámhivatal egyik tisztjének, aki nem állta meg nevetés nélkül a mi sajátos erdélyi és székely megnevezéseinket, amit nem ismertek Magyarországon. Például, hogy potyoló (klopfoló) , lapító( vágódeszka) vagy serítő/ sirítő (sodrófa)

Az áttelepedésünk jól elő volt készítve. Lakás és munkahely várt. 1988 február 1-én munkába álltam a mezőkovácsházi Hunyadi János Gimnáziumban. Történelmet és filozófiát tanítottam. Felségem is nemsokára munkát talált a Mezőkovácsháza és Vidéke Általános Fogyasztási Szövetkezet irodájában, mint tb.-ügyintéző. A gyerekeink pedig folytatták tanulmányaikat évvesztés nélkül a helyi általános iskolában. Kinga Mónika a 7. István Károly a 4. osztályban.

Romániát, ott hagytuk, de az ottani problémákat magunkkal hoztuk. Jobban mondva jöttek velünk. Ez volt az az időszak, mikor kibontakozó reformmozgalmak hatására , végre Magyarország is nyíltan felvállalta az erdélyi magyarság ügyét . Bejelentette , hogy befogadja a romániai menekülteket. Ez újabb lendületet adott a menekült-hullámnak. Nem csak magyarok hanem németek és a románok is megindultak, életüket kockáztatva szöktek át ezrek meg ezrek a határon. A párttá alakuló ellenzéki mozgalmak, elsősorban az MDF, de a civil szervezetek is határozottan álltak ki az erdélyi magyarság ügye mellett. Ennek egyik felejthetetlen és legfelemelőbb momentuma volt az 1988 június 27-i budapesti százezres tiltakozó tüntetés a romániai falurombolás ellen. Éppen Esztergomban vettem részt a filozófiai tanárok nyári továbbképzésén. Többen kocsival mentek közülünk Budapestre és engem is magukkal vittek. Maga a százeres

ömeg, keveset mond ahhoz képest, amit átéltem és tapasztaltam végigvonulva a Hősök Teréről a Thököly utcai román nagykövetség épületéig.

Végig az útvonal mentén , az erkélyek , az ablakok gyertyákat és zászlócskákat tartó , integető és buzdító emberekkel volt tele. Külön megtapsolták a saját zászlóikkal vonuló román csoportokat.

A nyári szünidőben úgy döntöttem papírra vetem még frissében emlékeimet. Mintegy 50 gépelt oldalra sikeredett. Ezt és néhány más kicsempészett dokumentumot leadtam Széchenyi könyvtárban működő Magyarságkutató Intézetnek, a frissen megírt „Emlékeim”-mel együtt.

1987 június 27-Budapesti tüntetés a romániai falurombolás ellen

Az „Emlékeim” képezi a könyvem kiinduló pontját. Ezt, könyvírás közben kiegészítettem néhány adattal és bennem rejlő egyéb emlékkel.

Mindez, tehát ,az emlékirodalom kategóriájába sorolható. Utalok benne arra, hogy ifjúkori álmom volt , hogy történész lehessek és erre bizonyos mértékig lehetőségem is adódott 1975-1980 között, midőn a Csíkszeredai Állami Levéltárnál dolgoztam. A kezdeti lépéseket meg is tettem miután sikerült néhány helytörténeti tanulmányt megírnom és közölnöm is néhányat belőlük. A doktorátus megszerzésének érdekében is megtettem az első lépéseket Demény Lajos segítségével, aki Bányai László akadémikushoz irányított és ő vállalta , hogy nála doktoráljak egy újkori témában. Végül is én magam törtem kerékbe ígéretesnek tűnő történészi- levéltárosi pályafutásom, azáltal hogy kiléptem/kizárattam magam a pártból. Ezzel nem csak a doktorátusról mondtam le, tudván, hogy annak feltétele a párttagság és a megyei pártbizottság ajánlása , de a további kutatási és publikálási lehetőségtől is megfosztottam magam. Ez utóbbira azonban nem számítottam és még évekig szélmalomharcot vívtam a kutatási és közlési jogomért, aztán belefáradtam és tudomásul vettem a romániai realitást.

2002 augusztus 2-án, Sepsiszentgyörgyön tett látogatásom alkalmával, megtudtam bátyámtól, hogy egy évvel korábban kérelmet nyújtott be a Szekuritáté Levéltárát Tanulmányozó Országos Tanácshoz (CNSAS), megfigyelési dossziéja kiadása ügyében. Biztatott, hogy járjak el én is hasonlóan. Ott helyben meg is írtam a kérelmet és elfaxoltuk telefonjáról Bukarestbe. Választ ő is csak 26 hónap után kapott , melyben tudomására hozták , hogy mind a Szekuritáté utódja, ( SRI )

mind a külföld hírszerző hivatal (SIE), ahogyan a Katonai Levéltár ( SADA) is, azt közölte velük, hogy nem találtak egyetlen egy dossziét sem rá vonatkozóan. A kérelmet továbbra is nyilvántartásba tartják és a volt Szekuritáté teljes levéltárának átvétele után, ha eredményre jutnak azt közölni fogják. Azóta néma csend.

Nekem egyáltalán nem válaszoltak a kérelmemre. 2009 szeptember 9-én a csíkszeredai postán feladtam egy újabb kérelmet, és ebben megreklamáltam nem csak saját hanem bátyám kérelmét is.¹ Viszonylag rövid időn belül- P416820/09 jelzéssel és 2010.02.08-i keltezéssel - ez esetben választ kaptam miszerint megtalálták a 7 kötetből álló megfigyelési dossziémat. Egyúttal 2010 március 15-re meghívtak, hogy jelenjek meg székhelyükön, ahol tanulmányozhatom dossziéim és másolatokat igényelhetek azokról. Úgy döntöttem fölösleges elmennem inkább az összes iratról másolatot kérek. Több levélváltás és néhány sürgetés után végül is 2011. augusztus 4-én elektronikus levélben megjött az értesítés, hogy elkészült a mintegy 2500 oldal fénymásolata és azokat átvehetem 494 lej ellenében a CNSAS székhelyén.²

Ez meg is történt szeptember elején.³ Az iratokat átnéztem, de nem volt szándékomban tanulmányokat írni ezek alapján, érzékelvén, hogy milyen viharokat kavartak a témában megjelent

1. Reklamációm magyar fordításban: . „ Engedjék meg , hogy egyúttal egy reklamációval is forduljak Önökhöz. 2002 nyarán hasonló kéréssel fordultam önökhöz, ami lehet nem tartalmazta az összes szükséges adatot , amit előír a CNSAS működési szabályzata és egyéb jogszabály, de úgy hiszem, ez nem nem mentesíti önöket a válaszadási kötelezettség alól. Azóta 7 év telt el és még egy levelet sem kaptam önöktől (lásd a Szervezeti Szabályzatuk 22. paragrafusát!). Jelzem hogy az akkori kérelmem faxon küldtem meg. Abban kértem , hogy válaszukat , bátyám Király Károly címére, Sepsiszentgyörgy, Bánki Donát u. 40 sz. küldjék. Bátyám még előtte terjesztett be hasonló kérelmet , amit önöknél 6399/01/ 2001.07.25-én iktattak. Válaszuk 2003.09. 23-ról datálódik! Az eredmény »természetesen (!?)« negatív, de némi reményre még is okot adott : »Ez a kérés továbbra is figyelmükben marad és tájékoztatni fogjuk amennyiben sikerül találunk adatokat a volt Szekuritáté levéltárának teljes átvétele után.«. Azóta eltel 6 év! Nem rendelkezem ismeretekkel arról, hogy időközben átvették vagy sem a Szekuritáté teljes levéltárát, de arról meg vagyok győződve, hogy nem nekem kellene bemutassam ezt az embert . Érdemeit, amit szerzett a Ceaușescu-rendszer elleni ellenállásban, hozzájárulását amit betöltött a diktatúra megdöntésben és Romániának a demokratizálódás útján való elindulásában. Vélhetően, nem tudják , hogy érdemeit miképpen »ismerte el« az államhatalom, arra kényszerítve, hogy elhagyja az országot. Nem erőszakos kényszerítésre utalok, hanem kifinomult machinációkra. Tudják -e, hogy,(kitelepedési-KI) kérelme beadása időpontjában egy megalázóan alacsony, mindössze 3.5 millió lej nyugdíja volt? Miután pedig kérte a kormányt, hogy ezt újraszámolják, azt lecsökkentették 1.8 millióra 18 hónapon keresztül. Egyszerűen ellehetetlenítették megélhetését , gúnyt űzve belőle! Az életösztöne kényszerítette, hogy elhagyja az országot. Ő maga, nem tett szert vagyonra, nem szédítette meg a különböző befolyással rendelkező csoportok ajánlata, nem kísértette meg a hatalom amivel rendelkezett egy bizonyos időszakban. Az maradt ami örökké volt: Ember! Most pedig önhöz fordulok személyesen tisztelt Gheorghe Onișoru elnök úr. Bátyám nem »forradalmár«. Nem kérte ennek elismertetését, mert nem akart a volt szekuritátésokkal egy lapon szerepelni. Nem akart sem anyagi sem erkölcsi hasznot húzni (múltjából-K. I.). Az ön Értelmiségi és Emberi lelkiismeretéhez apellálok! Nem gondolja, hogy Király Károly a CNSAS részéről valamivel nagyobb figyelmet érdemelne? Most 79 éves. Nem érdemelné meg mielőtt betölti a tisztes 80. életévét , hogy elégtételként hozzá férhessen megfigyelési dossziéjához? Azon a szinten kell őt is kezelni mint »Mitică«-t. akinek az az ellenállásban játszott szerepe annyiból állt, hogy politikai vicceket mesélt a korcsmában, vagy munkahelyén?. Nem érdemli meg, hogy 6 év után közöljék vele, sikerült vagy sem megtalálni dossziéját? Átvették vagy sem egészében a volt Szekuritáté levéltárát? Lehetetlen dolgot kérek öntől elnök úr? Abban a reményben, hogy legalább ez alkalommal választ kapok , mind a saját, mind a bátyám ügyében felvetett kérdésekre. Maradok tisztelettel és megbecsüléssel: Király István. Mezőkovácsháza, 2009 október 6.”

1.. A fentebb közölt reklamációra - mint ha nem is lenne - nem reagáltak. Ezt az elhallgatás módszerét Ceaușescu idején nem igen tapasztaltam. Annál inkább a demokráciában Magyarországon a későbbiekben. Úgy tűnik a román „demokrácia” is hamar megtanulta ezt alkalmazni.

2. A fentebb közölt reklamációra - mint ha nem is lenne - nem reagáltak. Ezt az elhallgatás módszerét Ceaușescu idején nem igen tapasztaltam. Annál inkább a demokráciában Magyarországon a későbbiekben. Úgy tűnik a román „demokrácia” is hamar megtanulta ezt alkalmazni.

3. Arhiva CNSAS. Bucuresti, Fond Operativ „CERCETĂTORUL”-D.U.I. , Nr. I 256646., vol. I- VII. ( A továbbiakban csak a kötet -és lapszámra hivatkozom, pl. I. k. x lap. ) 

4. . Arhiva CNSAS. Bucuresti, Fond Operativ „CERCETĂTORUL”-D.U.I. , Nr. I 256646., vol. I- VII. ( A továbbiakban csak a kötet -és lapszámra hivatkozom, pl. I. k. x lap. ) 

 

írások, mind Erdélyben , mind Magyarországon. Jómagam is belekeveredtem előzőleg egybe. 1998-ban történt ugyanis, hogy Balogh Júlia, a Duna Televízió munkatársa, rávette Péter Ferencet, hogy az általa és még két csíkszerdai volt szekurítátés altiszt által Magyarországon videóra rögzített vallomásaiból készíthessen egy összeállítást, amelyet A Securitate és a magyarok címmel az Erdélyi Naplóban közölt le 1998 végén. Ezt átvette a Romániai Magyar Szó is. Az írás vihart kavart és számosan vehemensen támadták Péter Ferencet, elsődlegesen , de szerzőjét és a sajtó orgánumot is mely leközölte. A legvehemensebb támadók között ott volt régi ismerősöm, a Tőkés László lejáratást elindító Nagy Benedek Hargita megyei RMDSZ -es parlamenti képviselő is. A polémiába egy év után én is bekapcsolódtam Péter Ferenc védelmében „ A lehallgató úr és a »gőzhengeres« lehallgatott hitelessége” címmel írt írásommal.¹

Péter Ferenc „rágalmazásai” bírósági útra terelését , nagy fogadkozása ellenére még sem lépte meg Nagy Benedek.² Megtette ezt viszont Jeszenszki Ferenc, Hargita megye volt főorvosa, annak ellenére, hogy szekuritátés kollaboránsi múltjának leleplezését, Péter Ferenc előtt, már kétszer is megtette Károly bátyám. Először még 1981-ben , midőn volt barátjához intézett levelét a Szabad Európa rádió is beolvasta. Másodszor az 1995-ben megjelent könyvében.³ Ellene nem indított pert. Megtette viszont ezt 1999 elején az említett írás megjelenése után mindenki ellen aki hozzájárult leleplezéséhez ez alkalommal. Büntetőügyi pert ( jó hírnevének megsértése és rágalmazás miatt) indított Péter Ferenc ellen , illetve polgári kárértérítési keresetet 1 milliárd (régi) lej értékben Balogh Júlia , az Erdélyi Napló és Péter Ferenc ellen . Jómagam, háromszor, -ebből két esetben bátyámmal együtt - mentem , mentünk el tanúként Marosvásárhelyre , ahol a per folyt A pert elhúzódott és csak 2005-ben zárult. Az alpereseket felmentették . Jeszenszkit pedig 227 ezer (új) lej perköltéség megtérítésre kötelezték. Mindenről a közvélemény szinte semmit nem tud a mai napig sem. Az amúgy is már évek óta súlyos betegségben szenvedő Péter Ferenc 2009 nyarán elhunyt, úgy, hogy sokak szemében egy megbélyegzett ember maradt. Felesége és ikerlányai még mostanáig sem heverték ki az akkori megaláztatásokat és egyes személyek ma is érezhető megvetését.

Ezért fontosnak tartottam, hogy külön tanulmányban megírjam a pert történetét és könyvembe beépítsem

Egy másik ügy, ami végül is arra késztetett, hogy a rendelkezésemre álló hiteles dokumentumokat nem hagyhatom parlagon heverni, az bátyám lejaratásának és hiteltelenítésnek folytatása volt.⁴

1.Erdélyi Napló. 2000/3 sz. 10-11. o

2. „ Az igazsághoz tartozik-, hogy nem egy barátom és hívem várta -és várja-, hogy törvényes úton is vonjam felelősségre megvádlóimat.”-írja Nagy Benedek a Romániai Magyar Szó 2000 február 14-i számában az „Üldözöttek, zsoldosok, »ellenállók »”„ címmel megjelent válaszában. Ebben még azt is megpróbálja tagadni, hogy kiléptem volna a pártból, bigott kommunistának és karrieristának állítva be személyemet.

3.Király Károly, Nyílt kártyákkal. Önéletírás és napló jegyzetek. Nap Kiadó,Bp. , 1995. Megtalálható e-könyv formában a MEK-ben is.

4.Folytatását írtam, mert lejáratása már a '90-e évek elején megkezdődött bizonyos körök és személyek részéről , majd szinte intézményesült a neptuni politika általánossá válása nyomán az RMDSZ politikájában. Lásd bővebben Király Károly ,i.m. 215-242. o.( Napló című fejezet, mely 1993 -1995 éveket öleli fel.) valamint a Nyílt kártyákkal II. Az önrendelkezés útja. című könyve számtalan írását. Duplex Kiadó Pécs,1999

2010-ben az RMDSZ Borbély Lászlót bízta meg egy nagyszabású videó dokumentum- film készítésének koordinálásával, annak az tragikus eseménynek a 20. évfordulója apropóján , ami „Marosvásárhely fekete márciusa” néven vonult be a köztudatba. Ezt a Duna Televizió is műsorára tűzte. Aki látta és nagyon sokan látták , azok zöme csak a produkció érdemeit észlelhette. Azt kevesen vehették észre , hogy a háttérben ott húzódik az RMDSZ vezetősége és kegyeltjei érdemeinek kiemelése és olyan kulcsszereplők , mind Kincses Előd és Király Károly szerepének elhallgatása vagy elbagatellizálása ,illetve személyeik lejáratása. Egyedül az események mártírjává vált és időközben elhunyt Sütő Andrást nem merték kikezdeni . Emlékeztetésképpen, hadd említsem meg , hogy Káli Király Istvánra- Markó Béla barátjára - azt a szerepet osztották , hogy mindegy 10 percenként bevágják értékeléseit és közléseit a filmbe, miszerint: „ kerestük Király Károlyt telefonon Bukarestben, de nem volt sehol”, „ Hívtuk haza, de nem jött”, „Király Károly nem csinált semmit!”. És ehhez hasonló „megfellebbezhetetlen igazságok” ismételgetését. Mindezt tették annak ismertében, hogy mindent tudtak , hiszen szemtanúi voltak bátyám tizenkét évig tartó küzdelmének és ismerhették jól akkori tevékenységét is. És ha esetleg nem is követték volna tevékenységét, teljesen mellőzték a Nyílt kártyákkal címmel megjelent önéletírását, amelyben hitelesen bemutatta, dokumentumokkal alátámasztva törekvését és lépéseit a tragikus események elkerülése érdekében.

Végső soron tehát, bátyám és Péter Ferenc iránti elkötelezettségem hatására döntöttem úgy , hogy felhasználom a rendelkezésemre álló dokumentációt a történelmi igazság alátámasztására. Ehhez , az anyag áttanulmányozása során, jött elő a méltatlanul elfelejtett Kósa Szánthó Vilma etnográfussal és szociológussal szembeni lelkiismeret-furdalásosom is . Őt- az akkoriban csak látásból ismert személyt- vontam be 1981-ben egy illegális akcióba és végül ő vitte el a balhét én pedig viszonylag könnyen megúsztam.

2013 pünkösdjében már úgy mentem rokonlátogatásra Csíkszeredába ,hogy körvonalazódott négy téma, amit elsődlegesen kell megírnom és a legjobb lenne, ha azok a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld folyóiratban láthatnának napvilágot. Ott ahol az események 30-40 évvel ezelőtt történtek. Felkerestem Ferences Istvánt költőt ,régi jó ismerősömet, és felajánlottam témáimat közlésre . Örömmel vette de közölte, hogy már nem ő főszerkesztője a folyóiratnak és bemutatott Lövetéi Lázár László főszerkesztőnek, akivel meg is egyeztünk négy tanulmány közlésében. Abban is, hogy , az első tanulmányt legkésőbb július végéig elküldöm . Közben találkoztam Daczó Katalinnal a Hargita Népe újságírójával, akinek szüleihez több évtizedes barátság fűzött. Ő vetette fel, hogy készítene egy interjút velem a lap számára. Végül úgy egyeztünk meg, hogy jobb lenne , ha ezt a Székelyföldben közölné, ami mintegy

felvezetné a tervezett tanulmány- sorozatot. Ezt az ötletet a Székelyföld főszerkesztője is elfogadta. Mindenből végül nem lett semmi. Hogy miért nem az nem tartozik a témához. A tény az, hogy végül én mondtam fel a szóbeli megállapodást. Hogy miért is? A választ erre Daczó Katalin részben megadja , midőn egy elektronikus levélben közölte , hogy: „Megjegyzem, egyetlen magára valamit is adó újság vagy szerkesztő sem menne bele abba, hogy olyan besúgói neveket közöljön, akikről a CNSAS nem adta még ki a hivatalos bizonylatot, hogy együttműködött az állambiztonsági szervekkel. Hiszem, hogy az anyag ezek nélkül is ütős lenne. Ha áttanulmányozod azokat az írásokat, amiket az első leveleimben küldtem Neked, láthatod, hogy a korábbi esetekben is így jártunk el, de ugyanilyen elv szerint közöl dokumentumokat pl. Könczei Csilla is a saját blogján. Ha ez így nem felel meg, nincs semmi baj, akkor vegyük úgy, hogy nem is kértem interjút...”.

Ezt a felfogást, nem tudtam elfogadni ,ismerve Jeszenszki Ferenc által Péter Ferenc, az Erdélyi Napló és Balogh Júlia ellen indított pere kimenetelét. Időközben hihetetlenek tűnő dolgokon mentem át. Ezek megírásának még nem jött el az ideje. Hogy megírom -e valaha, az attól függ - ahogy azt egy soha meg nem jelent interjúban fogalmaztam egy székely viccet parafrazálva- ”Ha a Jóisten megsegít és az ülepem is kibírja”, igen!

Közölni végül is, a Székelyföldnek szánt első tanulmányomat Domokos Pál Péterről, csak később, a Korunk 2014/1 és 2 számaiban sikerült .¹ Két másik írást a témában pedig 2015 őszén közölt az Erdélyi Napló.²

Ezen kívül, közölt egy három részből álló publicisztikai írást Nagy Béla egyetemi csoporttársam is a dossziém anyagából a rendelkezésre bocsátott dokumentumok alapján, a Bihari Napló 2014 április 3- 4. és 10. számaiban.³

Mindezek után fogtam hozzá jelen könyvem megíráshoz. Átgondolva újra a dolgot úgy véltem helyesnek , hogy ezt őt részre osztva tárom az érdeklődök elé: életem, életünk, vívódásainkat és mindazt amit átéltünk a Ceaușescu- érában Így alakult ki a könyv szerkezete. A négy , külön állóként is kezelhető , de egymással szoros összefüggésben lévő és átfedő részekből , reményeim szerint kikerekedhet egy egységesebb korkép..

Ehhez adódik ötödik, kiegészítő részként , egy dokumentum válogatás.

1. Lásd Korunk 2014/1 -2. szám, Domokos Pál Péter-A román állam és nép ádáz ellensége. Avagy mit lehet megtudni Domokos Pál Péterről egy csíkszerdai megfigyelési dosszié anyagából. Újra közölve Korunk könyvek Titkosan- nyíltan című kiadványában .Kolozsvár, 2014. 300-325. o.

2. Lásd az Erdélyi Napló 2015 szeptember 24. számban A Szekuritáté hálójában, és az 2015 december 9. számban A lehallgatott és megfigyelt magyarság című írásokat, illetve ezeket a jelen könyv negyedik részében (Dokumentumok)

3.Nagy Béla abban az időben a Nagyváradi Magyar Állami Színház irodalmi titkára volt és ő is megfigyelés alatt állott, ún. magyar irredenta- nacionalista megnyilvánulások ürügyén. A 80-as években szoros kapcsolatban álltunk. Nem egyszer nála nyaraltunk családommal Nagyváradon, ahol a szülői házában szállásolt el. Ő is többször járt Hargita megyében vagy kirándulni, vagy az ott turnézó színházzal. Több mint harminc lapnyi anyag található „gyanús” kapcsolatunkról. Ezeket dolgozta fel a Bihari Napló hasábjain , Amikor a hegy megy Mohamedhez (2014. április 3) ; Akkor most mindezt meg kellene köszönöm? (2014. április 4) és … Ha még találkozni akarunk az életben (2014. április 10) címekkel.

 

Az első részt az 1988 nyarán papírra vetett mintegy 50 gépelt oldalt kitevő „Emlékeim” alkotja. Ezt stilizáltam és egészítettem ki néhány időközben előjött emlékkel , ügyelve arra , hogy semmi olyan dolgot ne építsek bele amit a megfigyelési dossziém áttanulmányozása hozott felszínre. Másrészt beleszőttem néhány ide vágó részletet bátyám önéletírásából is.

A második részben bemutatom azt a 12 évet (1977-1989) felölelő időszakot,- amelyről sokkal többet tudott a titkosszolgálat mint amennyi bennünk emlékként megőrződött. Ebben -a megfigyelési dossziémban található iratok alapján -, a tudományosság kritériumainak megfelelően- igyekeztem megrajzolni életemet, életünket , mely mögül kirajzolódik maga a kor számos vetülete is. Elsődlegesen a megfigyelési dossziém első három kötetének anyagát használom, mivel ezekben találhatók az összefoglaló jelentések , elemzések, intézkedési tervek semlegesítésemre , lejáratásomra , elszigetelésesemre vonatkozóan, valamint az ezzel kapcsolatos levelezések a felsőbb szervekkel és a tőlük kapott utasítások, iránymutatások . És ez nem csak szigorúan csak rám, hanem bátyámra , családunkra,illetve a velünk kapcsolatban álló számos közismert és nem ismert személyre vonatkozóan is .

Természetesen nem nélkülözhettem a másik négy kötetben csoportosított anyagot sem ( besúgói jelentések, szoros nyomon követési jelentések, lakás- és telefon lehallgatások, levelezések, kapcsolataim feltárása ezek révén , illetve és más eszközökkel nyert információk rögzítése) anyagát tartalmazzák. Az összefoglaló jelentéseknek, szintéziseknek és az erre alapuló intézkedési terveknek, ezek az ún. „ szekuritátés munka eszközeivel” nyert információs anyagok képezik a dokumentált „nyersanyagát”.

Ami számomra a legfájóbb az, hogy a nagyszámú magyar vonatkozású írás ellenére, ami megjelent a témában Romániában a volt Ceaușescu -féle kegyetlen diktatúráról és ennek fő eszközéről a hírhedt román titkosszolgálatról, nem sok jelét lehet fellelni a múltunkkal való őszinte szembenézésnek. Egy kézen megtudjuk számolni azokat, akik őszintén bevallották hibáikat, gyengeségeiket . Mi több, nem egy a múltat feltáró írás ma is folytatja a szerecsenmosdatást. Sok ellenállót, akik megérdemelnék, hogy elismerjék érdemeiket, küzdelmüket , azokat besározzák és a megalkuvók, együttműködök sokaságát mintegy felmentik. ¹ Sok volt kollaboráns, „ ellenállónak ” igyekszik beállítani magát, könyvekkel, írásokkal fényezik, fényeztetik bértollnokokkal magukat. Lásd például az időközben elhunyt volt csíkszerdai múzeumigazgató Barabási László vagy Demse Márton megjelent írásait, könyveit.

Közhely - de ami közhely az legtöbbször azért az, mert igaz-, hogy őszinte bűnbánat nélkül nem lehetséges őszinte , valós megbocsátás . Akik az ellenkezőjét hirdetik és teszik és ilyen -olyan felmentéseket adnak ,azok vagy önös, vagy politikai érdekből teszik azt. És a politika honorálja

1. Utalók például. Molnár János „A Securitate célkeresztjében. Tőkés László küzdelme a román politikai rendőrséggel” című művére, melyet véleményem szerint számtalan méltatlan bírálat ért, bértollnoknak kiállva ki a szerzőt.

 

  ezt a maga módján: befogadja őket , komoly tisztségeket kapnak a pártokon belül , a törvényhozásban, az államigazgatásban , a megyei és városi önkormányzatokban és ha szükséges meg is védik „becsületüket”.

Ennyiben , úgy vélem, némi aktualitása is van könyvemnek.

A harmadik rész tartalmazza a témában már megjelent tanulmányaimat, publicisztikai írásaimat, illetve a rendelkezésére bocsátott dokumentumok alapján, barátom, a nagyváradi Nagy Bélára (is)vonatkozó és rendelkezésére bocsátott anyagom alapján 2014-ben publikált írását a Bihari Naplóban. Ezen kívül két új, a könyv megírása előtt már elkészült de még nem publikát tanulmányt is beépítettem könyvbe.

A negyedik résznek az In memoriam címet adtam. Ebben emléket szeretnék állítani néhány igaz barátomnak , harcostársamnak, akiknek nem adatott meg, hogy könyvemet elolvassák

Két személynek egy-egy résztanulmánnyal, egynek a végső búcsúztatóján elmondott beszédemmel.

Az elsőben Péter Ferenc barátomnak állítok emléket, „Mikor a kollaboráns jó hírnevének megsértéséért perel” című írásommal.

A második Szép Zoltán gyermekkori barátom sikertelen beszervezési kísérletéről szól „Egy igaz barát,akit nem tudtak beszervezni” címmel megírt tanulmány, mintegy ellentmondva mindazon véleményeknek, miszerint nem lehetett ellenállni a beszervezési kísérleteknek, mert aki megtagadta annak életét ellehetetlenítették és durván megtorolták. Teszem mindezt annak ismeretében, hogy tudatában vagyok annak a ténynek is , miszerint található szórványosan néhány példa erre még az 1980-as évekből is.

Várdai György emléke előtt pedig a végső búcsúztatóján elmondott beszédemmel tisztelgek.

Az ötödik rész egy dokumentum válogatást tartalmaz és nem kizárólagosan csak a dossziém anyagából.

Ez a feldolgozott téma árnyaltabb megértést segítheti elő és elsősorban a témában kutató szakemberek számára lehet hasznos. Úgy vélem azonban nem csak az ők érdeklődésre tarthat számot, hanem bármely a téma iránt érdeklődő olvasó figyelmét is felkeltheti.

                                                               *********