Hogy  került rokonságba  Király Károly Csögör Lajosal?

 

Király Károly: NYÍLT KÁRTYÁKKAL: A "nem létező" Szekuritáté akták / Dosarele "inexi...

Király Károly: NYÍLT KÁRTYÁKKAL: A "nem létező" Szekuritáté akták / Dosarele "inexi...https://www.3szek.ro/load/cikk/130633/benedek-elekrol-ceau%C8%99escunak-beszelgetes-kiraly-karollyal-kovaszna-megye-elso-vezetojevel: Alábbi megfigyelési jegyzőkönyvek Király István öcsém szekuritate aktáiból származnak. Jómagam nem kaptam kézhez saját dossziéimat, mivel ...

Király Károly: NYÍLT KÁRTYÁKKAL: Társadalmi szemle/ Beszélő múlt

 Itt is  sok dolog  kapcsolodik  Király Károly életéhez , munkásságához



siculusblogg.spotbolog.com

 

   A nagytiszteletű    Nagy Benedek,  volt  ermdészes képviselő úr  szerint  én egy  kripto  kommunista , nomenklatúrás , karrierista  elem voltam  , aki újra  visszakar térni  ebbe a pozicióba. 

 Vö. amit   2019  karácsony  napján  az fb. messengeren irt nekem:
"Te, István, mondd meg, igaz hitelre, hogy tényleg muszáj volt elmenj Erdélyből ? Jó döntés volt ? A te konok bátorságodnak nem kis hasznát vehette volna a közösségünk ! Szerintem holtvágányra tetted önmagadat. Egyébként: Isten éltessen szent István, az első vértanú napján !"

Nagy Benedek : Üldözöttek, zsoldosok, „ellenállók”. . .

„. . . . Van, aki sír/van aki szül/van aki hallgat/van aki jajgat/a zsoldosok az elmaradt hópénzért kiabálnak/a tisztjeik/az átállás esélyeit/latolgatják suttyomban/szorosra húzzák a hevedert/s a tönkrevert/védők közt kilovagolnak…./ (Kányádi: Krónikás ének)

Ezek a sorok jutottak eszembe, miközben legújabb megvádlóm és „ítélőbírám”, a Magyarországra kitelepedett Király István múltjára és erkölcsi arculatára emlékeztem, mialatt a másfél újságoldalnyi engem gyalázását és öndicséretét olvastam. („A lehallgató úr és a gőzhengeres lehallgatott hitelessége”. Erdélyi Napló, 2000. január 18, 10-11 oldal.)

Mert ki az a Király István? Egyszerűsítsünk és nevezzük nevén a dolgokat: a központi pártstruktúrához tartozó egykori KISZ- fő aktivista, később pedig belügyi vezető és bizalmi káder egy olyan fél évtizedet bebörtönzöttként ült embert támad, aki még párttag sem volt. A terjedelmes fabuláció egyik első állítása, hogy alulírott még a ’80-as évek közepén is kértem felvételemet a pártba. Ez merő hazugság! De igenis, egy alkalommal elpanaszoltam neki, hogy mivel nem vagyok párttag nem doktorálhatok, és hogy ez súlyosan diszkriminatív és jogsértő szabály. Amire ő unott fensőbbséggel megvonta a vállát, bizonyságát adva „demokratikus” véleményének, azaz totalitárius szemléletének. De nézzük tovább. Bárhol a világon, ahol a jog az jog, aki vádol, annak kell bizonyítania, és nem az kell bizonyítsa a vétlenségét, akit megvádolnak. K. I. viszont nem bizonyít semmit, csak éppen hitelesnek tartja a „lehallgató urat” , és megenged magának olyan minősítéseket (farizeus, provokátor, zsarolható), amelyeket szintén nem támaszt semmivel sem alá. De bizonyít mást, azt, hogy mentalitásban mélyen ott maradt a kommunista diktatúrában, ahol rendszerint fordítva történtek a dolgok: nem a vádlónak kellett bizonyítania, hanem a szerencsétlen megvádoltnak.

Úgy érzem, K. I. egy kissé „páholyban érzi magát”, azért is szólalt meg: 1. Magyarországon van, tehát elég körülményes őt a törvény előtt felelősségre vonni; 2. nagyon jól tudja, hogy Ceaușescu „Parázs” („Jarul”) akciójának (amellyel megsemmisítették a párttagok szekuritátés ügycsomóit, és nem fektettek fel újakat) ő is az egyik haszonélvezője; 3. mint az „ellenálló” Király Károly öccse, már éppen ideje volt kilépnie évtizedes mezőkovácsházi (Magyarország) hallgatásából és elkezdenie megfaragni saját „ellenálló”-imázsát.

„A farizeusnál is farizeusabb vagy” – írja Király „elvti” (így „becézték” a kisebb KISZ aktivisták főnöküket, a többnyire komor, humortalan és kíméletlenül vonal-hű, de feltehetően felívelő pártkarrier előtt álló ifjút –B. K., Sz. R., B. E., C. L. és mások). Hogy ki volt a farizeus, az, aki nap mint nap hirdette a „párt szavát”, a „szocialista nemzet homogenizálásának” a felsőbbrendűségét, a párt „töretlenül elvhű politikáját a nemzetiségi kérdésben”, és ezeket próbálta minden eszközzel belesulykolni a magyar ifjúságba, vagy pedig az, aki múzeumi alkalmazottként próbálta megmenteni az eltűnőfélben lévő néphagyomány értékeit, a falvakat esőben és hóban gyalogosan járva? Vagy aki egy városszéli ipari szakközépiskola felső osztályos diákjainak világtörténelmet tanítva vitte minden nap vásárra a bőrét, amikor előadásaiba becsempészte múltunk és történelmünk eseményeit? Lényegében így állva ellen a nacionálkommunista rendszer elnemzetietlenítő politikájának? Nem kis szerencsémre minderre sok-sok élő tanúm – volt diákom –van szerte Csíkban és a régióban. Bizony mondom, hogy a helyedben nem lett volna merszem farizeusnak nevezni mást, amikor önmagad előtt kellett volna szégyenkezned a múltadért. Ha ez sohasem jutott az eszedbe, akkor nincs lelkiismereted. Vagy ha van is, az csak amolyan „dialektikus”. És provokátornak is mondottál engem anélkül, bizonyítani tudnád: kit vagy mivel provokáltam? Most hallom először, hogy volt tizenegyezer olyan bátor ember Romániában, akik nem vették át az új párttagkönyvüket”, és te is közéjük tartoztál. Ez nem akkor volt, amikor már beadtad a kitelepedési kérvényedet és amúgy is kitettek volna?

Kerek perec kijelented: „A lehallgató úr higgyék el nekem, hiteles tanú”. Kiállsz a „lehallgató úr” szavahihetősége mellett, jóllehet érveid gyermetegek és szubjektívek: „ő biztosan nem akart semmiféle bombát robbantani, és nem volt szándéka a zavarosban halászni”. Hogy is tenné, miért is tett volna ilyesmit? Elvégre ő csak egy lehallgató ügynök, aki fel sem méri, hogy hosszú éveken keresztül mennyit vétett embertársai és a legelemibb emberi jogok ellen? Egy volt KISZ-főaktivista, majd pedig a volt román Belügyminisztérium mindenkitől elzárt levéltárának az igazgatója. Ez igen, ez garancia.

És következik a „lehallgató úr” nagyvonalú felmentése részedről („Talán Péter Ferenc önhatalmúlag, egyéni kezdeményezésből hallgatta le a beszélgetéseidet?”) Micsoda erkölcsi érzék! Fel sem teszed a kérdést, hogy ki kényszerítette P. F.-et arra, hogy a világ legmegvetettebb mesterségét folytassa? Egyenesen elképesztő, hogy ezzel a kijelentéseddel nemcsak P. F. -et mented fel, hanem az egész szekuritátés apparátust tevékenységük bűnössége, jogellenessége és a törvényes felelősségre vonás minden következménye alól. Ez ilyen formában csak az egykori kommunista apparátus igazi, vérbeli tagjának a fejében születhetett meg!

Azt állítod: „ Te ismereteim és meggyőződésem szerint zsarolható vagy, és meg is zsaroltak!” Elmondhattad volna – mert bizonyítás kötelezettsége alól senki és semmi nem ment fel, - hogy mely ismereted szerint? Már csak azért is, hogy e „meggyőződésed” valós értékéről fogalmat alkothasson magának az olvasó.

Ami a „legdicsőbb képviselői cselekedeteimet” illeti, álszerénység nélkül el kell mondanom, hogy az én erkölcsi dilemmám az erdélyi magyarság erkölcsi dilemmája is. És én soha senkinek sem vájkáltam a magánéletében! Most első ízben írom le, hogy egyik kezdeményezője és - Márton Árpáddal együtt – társszerzője voltam a közel félmillió erdélyi magyar aláírásával letett tanügyi törvénytervezetünknek. Egy másik „képviselői cselekedetem” a saját történelmünk oktatása törvényes előírásainak a Képviselőház Oktatási Bizottságában való keresztülvitele volt. 81 esztendős kisebbségi létünk során első ízben tanulhatják saját történelmünket VI. és VII. osztályos gyermekeink tízezrei. Az igazi történelmünket ismerhetik meg, amely kialakítja és erősíti nemzettudatunkat és önazonosságukat.

Te nem tudhatod, hogy milyen irtózatosan nehéz volt tiz-egynéhányadik nekifutásra 13-12 arányban keresztülvinni a törvénynek azt az előírását, hogy milyen kegyetlen háttérmunka húzódott meg e „csekély” eredmény mögött. Mert ez az előírása felnővő erdélyi magyarok százezreinek a nemzettudatát menti át és erősíti meg a megmaradás és a szülőföldön való jövő számára. És még lett volna egy két más…

Értettem a célzásodat, miszerint Erdélyi Elemér, volt belügyes tábornok és Hargita megyei parancsnok csak egyetlen személyt védett meg egy kis cikkében, így például engem nem. Ennek több oka is lehet: 1. én őt erre nem kértem fel; 2. 1999-ig sohasem beszéltem vele, nem kértem tőle kihallgatást és egyebet sem, magyarán; semmilyen kapcsolatom sem volt vele (gondolom, ugyanezt te azért nem mondhatod el magadról, mert hivatali alárendeltje voltál): és 3. nekem meg sem fordult a fejemben, hogy volt belügyesekkel állíttassak ki magamnak erkölcsi bizonyítványt. De olyan túlbuzgó aktivistákkal sem, mint amilyen te voltál életednek un. felívelő szakaszában. Ezért nagyobb a te vétkességed, mint egy-egy tanulatlan, vagy egy gyorstalpalón kiképzett aktivistáé. Ebből egyenesen következik, hogy neked pontosan kellett ismerned az igazságot a rendszer bűnösségét illetően akkor, amikor összekötötted életedet az RKP struktúráival, azaz „elszegődtél” aktivistának.

Sajnos elég sok volt az olyan karrierista, mint te úgy 1968 körül, az (újra) megyésítés időszakában. Csíkszeredát is elárasztottátok ti import aktivisták. Jöttetek, mint az inkvizítorok az indiánok közé, nektek senki és semmi nem számított. És élen jártatok az „újításokban”: a Hargita megyei elvtársak javaslatára általánosítottátok azt az intézkedést, hogy „a haza történelmét csak párttagok taníthatják”. Így nem taníthattam én (sem) – természetesen a legnagyobb bánatomra – a diplomámban feltüntetett szakomat. Akkoriban egy suttogva továbbadott találós kérdés járta: „- Miért volt olyan jó a pityókatermés Csíkban? – Azért, mert annyi ganyét hoztak ide a tartománytól!” Rólad is szólt ez a találós kérdés.

Meg kell valljam: én sem olvastam el Király Károly bátyád Nyílt kártyákkal című kötetét. Hogy miért? Azért, amiért a gyermekeimnek sem mutattam meg addig Auswitzot, ameddig nem ismerhetik meg Katynt, és a XX. század többi szégyenhelyét, amelyet a kommunisták és tömeggyilkosságait, hogy ne alakuljon ki bennük egyoldalú és hamis kép a közelmúltról. Hát ezért nem olvastam el a bátyád „visszaemlékezéseit”, mert az csak egy fél-visszaemlékezés. Ugyanis csak 1972-vel kezdődik. És mélyen elhallgatja az üstökös szerűen felívelő pártkarrier esztendeit. Főként pedig azt, hogy milyen árat fizetett gyors felemelkedésért. Hogy milyen kompromisszumok (milyen szép és enyhe kifejezés: magyarul talán helyesebb volna súlyos árulásokról beszélni!) árán juthatott el egy kisebbségi munkás-iparos ember a román párt hierarchia csúcsára? Hogyan lett a diktátor kedvence és bizalmasa, akit magával vitt ,milyen áron jutott olyan információk birtokába, hogy a diktátor később sem mert úgy elbánni vele, mint tette azt egy egész sor jelentős pártvezérrel ( Ion Ionița, Virgil Trofin, Vasile Patilineț , stb.) Majd ha mindezt őszintén – és nem „elkenve” – megírja a kedves bátyád, akkor biztosan egy szuszra elolvasom a könyvet, és objektív véleményt fogok kialakítani egész ellentmondásos életútjáról. Nem, mert tudom, hogy „csak úgy” pőre elvhűségből nem lehetett annyira magasra jutni a diktatúrában! (Csak egy aprócska példa emlékezetfrissítőnek: még élnek azok a jó gyergyóiak, akik jól emlékeznek egy magából kikelt rajoni első titkárnak az édes anyanyelvünk használatával kapcsolatos folyosói dörgedelmére…)

Drukkolhatsz te „a radikálisok és mérsékeltek között folyó csatározásokban” akinek akarsz, lehetnek számodra az előbbiek a „hitelesek, mert attól ők nem lesznek sem hitelesebbek az erdélyi magyarok számára. Egyszerűen azért, mert te a múltadnál fogva nem vagy és nem is lehetsz hiteles döntőbíró!

Te, ameddig itt éltél, addig sem tartoztál közénk, azok közé, akik a szójaszalámi adagunkat majszoltuk, és éhes gyermekeinket agyonnyomták az adagsorban a félállati szintre süllyesztett szintén éhes emberek.

Mint ahogy most sem tartozol közénk, az erdélyi sorsot minden körülmények között vállalók közé! Te elosontál innen, amikor a bátyád okán már nem élvezted a nómenklatúra előjogait. Amíg én „farizeusként” is a helyemen maradtam, pedig ha szégyellnivalóm lett volna, akkor nem éppen ez lett volna a legészszerűbb és leglogikusabb lépés a részemről.

Ami a „gőzhengert” illeti, csak egy kis pontosítás. Valóban megmutatták nekem Péter Ferencet abban az autósüzletben, ahol betegnyugdíjasként bedolgozik. Egy adott pillanatban egyszerűen csak a szemébe akartam nézni, de csak egy zavart és megtört tekintet nézett vissza rám. Egy beteg emberé, akinek az élete meghosszabbításáért drága orvosságokra és ismételt Budapesten… (Van itt még egy „furcsa” összefüggés: a „lehallgató úr” fő helybeli támogatója egy héttel előtt „figyelmeztette” egyes híveit az Erdélyi Naplóban közelebbről megjelenő „érdekes cikkre”….)

De van a K. I. írásaival kapcsolatban még egy megválaszolásra váró kérdésem, ami rávilágít cikkének okult (magyarul: sötét) indítékaira: honnan ismerheti K. I. a P. F. vallomását, ha azt sem nekem, sem megvádolt társaimnak nem sikerült megszereznünk? Jóllehet kértük a videokazettát a DUNA TV-től, az Országos Széchenyi Könyvtártól, a Nemzeti Videotártól, a legmagasabb szinteken. Kiterjedt levelezést folytattunk, ígéretekkel is hitegettek, amelyekből végül is semmi sem lett. Igaz, a DUNA-TV belső vizsgálatot indított alkalmazottja, az interjú készítője ellen és bebizonyította nekünk, hogy az intézménynek semmi szerepe nem volt az ügyben. És hogy az alkalmazottja (Balogh Júlia) az intézmény nevével visszaélve járt el. Amiért elmarasztalták, egy időre visszaminősítették, jogi vonalon pedig egy „Pontosítás” közzétételére kötelezték (az Erdélyi Naplóban) A „Pontosítás” az elvtársi időkből jól ismert olyan bükkfanyelven íródott, hogy abból sem az olvasó nem értett meg semmit, sem a sértett személyek nem kaptak erkölcsi elégtételt. A megjelent szöveg bizonyos kazettákról tesz említést, amelyeket „adás után letöröltek… azokról másolat nem készült… sem írott, sem más formában…”

Ha pedig az alapdokumentum „eltűnt”, akkor arra sincs remény, hogy valaha is kiderüljön: ki volt az, aki „belenyúlt a szerkesztett anyagba” és abba becsempészte a Borbély Lászlóval és a Szőcs Gézával kapcsolatos elmarasztaló, illetve dicsőítő mondatokat, amelyeket most senki sem vállal?....

Majd következett a Sára Sándor elnök úr csíkszeredai találkozása a sértett személyiségekkel. Amikor is az elnök úr élesen elhatárolta magát és az általa vezetett intézményt az interjút készítő riporternő eljárásától és „módszereitől”. Hogy szavának még nagyobb nyomatékot adjon, a találkozást követő hónapok folyamán a DUNA TV több sértett személlyel készített az életüket és munkásságukat bemutató tévériportokat. Ezek mind adásba kerültek.

Mivel az eredeti dokumentumtól elzárt és egyféleképpen „megkövetett” sértett személyek azóta sem indították be a felelősségre vonást célzó törvényes eljárást, rágalmazóik – a jelek szerint- vérszemet kaptak”, és egy esztendő után újabb „tanúságtevőt” kerestek és találtak maguknak K. I. személyében. De maga a tény, hogy jobbat nem találtak, az ismételten minősíti őket.

Megítélésem szerint Balogh Júlia „dokumentuminterjúját” (E. N, 1998. december) csak a sztálinista koholt vádak és perek mércéjével lehet mérni. Azt pedig hogy a cikksorozat „az RMDSZ védelmét” szolgálta volna azt hiszem csak nagyon kevesen hitték el. Jóllehet, nemcsak hogy egyet értek , de –sokad magammal együtt – én is követeltem és követelem, hogy aki besározódott és kompromittálódott az elmúlt rendszerben, ne vállaljon közszereplést, első sorban azért nem, mert zsarolható és megalkuvásokra kényszeríthető. Én is vallom, hogy azért mennek úgy a dolgok ebben az országban, ahogy mennek, mert nagyon sok ilyen ember van döntéshozó helyzetben. És akkor mire kellett K. I. cikke? Talán a jövő miatt? Vagy hogy mások, akiket ellenfélnek tartanak valakik és valahol „értsenek a szóból”!?....

Az igazsághoz tartozik, hogy nem egy barátom és hívem várta – és várja -, hogy törvényes úton is vonjam felelősségre megvádlóimat. 1988 végén és 1999 első felében még volt valami remény arra, hogy a romániai szekudosszié -törvény végül is olyan formában lát napvilágot, hogy lehetőséget ad bármilyen állítást dokumentumokkal megerősíteni avagy megcáfolni. Mostanra világossá vált, hogy ez a törvény elsősorban a volt szekusokat helyezi további védelem és titoktartás alá. Én ennek dacára sem mondtam le a törvényes felelősségre vonásról. Még akkor sem, ha olyan, gyakorlatilag korlátlan eszközökkel rendelkező erőket sejtek mögöttük, akiknek semmi sem drága, ha vélt vagy valós ellenfeleik lejáratásáról van szó.

Végül adnék egy jó tanácsot K. I. -nak: ne remélje a neokommunisták visszatérését. („A kommunista korszak iránti nosztalgia Erdélyben is erősödik” – írja cikkében.

„A hogyan tovább?” a mi gondunk és nem az övé, azok gondja, akik nem hagyták el ezt a földet és ezt a népet. Ne vegye hát készpénznek az előrejelzéseket, amelyek volt hivatali főnöke, Iliescu úr visszatértét jósolják, csakis abban az esetben, ha ez neki egy újabb karriert jelentene. Természetesen pártvonalon… Bármennyire remélné is, az ő idejük nem jön vissza! És a bűneik sem évülnek el… Tíz év romló létviszonyai dacára az emberek nagy többsége nem felejtette el, hogy a királyistvánoknak és a hozzá hasonlóknak „köszönhetően” volt annyira nyomorult és emberhez méltatatlan sor az osztályrészük.

Itt is elkövetkezik az ideje annak, hogy pontosan meghatározzuk a totalitárius társadalom bűnösöket és áldozatokat, kiszolgálókat és mártírokat, meglapulókat és hősöket szétválasztó törésvonalát. Jóllehet „a mártírkosztümök tájaikon mindig kézügyben voltak” emlékeztet rá Tamás Pál az Emlékezés és felejtés a posztszocializmusban című esszéjében.

De félre a filozófiával! Ha egy Kányádi - idézettel kezdtem ezt az igencsak terjedelmesre sikeredett eszmefuttatást, akkor illő, hogy ugyanabból a versből vett sorokkal zárjam azt: „akik elmentek közülünk/nem voltak közülünk valók/mert ha közülünk valók lettek volna/nem mentek volna el”.

Csíkszereda, 2000. január

Utóírat: Elnézést kérek az olvasóktól, hogy az RMSZ-ben válaszolok az E. N.-ben megjelent írásra. Ennek az egyedüli oka, hogy én az E.N.-t nem tudom sem független lapnak, sem pedig a tárgyilagos tájékoztatás fórumának tartani. N.. B.

3. Nagy Béla: „ A csíkszerdai kapcsolat”

(1.) Amikor a hegy megy Mohamedhez

(Műfaját tekintve az alábbi anyagot eredetileg levélnek szántam, amely így kezdődött volna: „Drága, drága besúgó barátaim!”Aztán rá kellett jönnöm: ez a megszólítás, úgy is mint cím, már foglalt, hát más után néztem. Az alábbiakban meg is magyarázom)

Mielőtt még bárki azt hinné, hogy Mohamednek képzelem magam, hadd jelezzem: a közismert szóláshoz csupán ismeretsége okán fordultam, Talán már hogy nyomban érthető legyen: miként éltem meg azt, ami a közelmúltban velem történt.

Talán már eléggé tudott, hogy néhány éve bárki „kikérheti” a személyére vonatkozó titkosszolgálati, (a köznyelvben csak „szekus” jelzővel illetett) iratokat az arra illetékes bukaresti intézményből, és a lehetőséggel egyre többen élnek. Ez ideig magam még nem. Ennek oka persze nem titok, bárkinek el tudnám mondani, de az most félre vinne. Egyetlen szóba mégis: leginkább a félelem tartott vissza (eddig) ettől a lépéstől. Egyfajta, a szembesüléstől való félelem. Vajon az évtizedes, idegeimbe ivódott sejtéseken túl ki mindenkivel fogok találkozni ezekben az iratokban immáron dokumentáltan? Azokra gondolok, akik a „másik” oldalon álltak. Mert a sejtés mégis „csak” sejtés, a tény azonban …Nem folytatom, mert hiszem, hogy nem vagyunk kevesen azok, akik már szembesültek ugyanezzel a kérdéssel. És akkor…

Az idézett szólásnál maradva: lépett a hegy…. És mondtam volna azt… ilyen az élet, mondhatná bárki, és joggal. Mert nincs az a körmönfont fantáziával rendelkező tollforgató, aki ezt a történetet így meg tudta volna komponálni Ilyesmire valóban csak az élet képes, akár kis, akár nagy betűvel írjuk. De nem szaporítom a szót.

Itt van nyomban a kérdés: gondolhattam-e valaha is, hogy a személyemre vonatkozó szekus iratoknak egy (való igaz nem túl vaskos) csomóját egyszer (s kéretlenül) a határ túloldaláról, a Békés megyei Mezőkovácsházáról juttatják el hozzám?! Ahogy mondják: álmomban sem… Mégis megtörtént. Ezt azonban meg kell magyaráznom. Hogy teljes … Nem, ez a kép már sosem lesz teljes, legfeljebb könnyebben érthető.

Kálvária

Pista elsőben Vásárhely környéki kis faluban tanított, a megyésítés (1968) lendülete azonban átvitte Csíkszeredába, ahol később a levéltár igazgatója lett. Nem utolsósorban a távolság miatt, de ez időben a kapcsolatunk lazult, bár a lényegi dolgokról mindig is tájékoztattuk egymást. Az akkor nagynak mondható „bombát” 1980 nyarán robbantotta: a párttagsági könyvek cseréjét, mint alkalmat kihasználva, bejelentette a Román Kommunista Pártból való kilépési szándékát, s döntését terjedelmes dokumentumban indokolta. (emlékszem sokunk számára ez akkor derült ki, hogy az RKP-ből tulajdonképpen nem lehet kilépni.) Ezzel kezdődött Pista, s családja kálváriája. Az ügyet ugyan a „szervek” kezdetben megpróbálták helyben lefojtani, miután azonban a párt Központi (vagyis bukaresti) Kollégiumának címzett kilépési nyilatkozatát többször is beolvasta a Szabad Európa Rádió (1981. máj. 27-.28), majd pedig első oldalán közölte a Bécsi Magyar Újság, a botrány eszkalálódott. Mit mondjak? Ő lett Hargita megyében az 1. számú politikai közellenség. Állásából kirúgták s a Szekuritáté a kutató („ Cercetătorul”) álnévvel illette. Nagyon sokáig, mig végül is kérésre 1988 január közepén engedélyezték Magyarországra történő áttelepedését. A már említett Mezőkovácsházán talált új otthonra (?) s nyugdíjazásáig a a helyi gimnáziumban tanított.( Valójában csak három és fél évet -K. I.) Talán nem érdektelen megjegyeznem: több éve már annak, hogy testvérbátyja, Király Károly is ebben a Békés megyei kisvárosban él. Őt, amint az az alábbiakból kiderül, „Az utazó” („Călătorul”) álnévvel illeték a „szervek”.

Innen már könnyű a történet tovább gondolása. Amint lehetett nyomban kikérte Bukarestből titkosszolgálati iratait. Meg is kapta – 2500 oldalt! (Természetesen másolatban) Ebben az irdatlan mennyiségű dokumentumban találkozott újra vélem és szemezte ki, juttatta hozzám a személyemhez köthető lapok egy részét (ezt ő mondta így), szám szerint 20 anyagot 30 oldalon.

Személyes kapcsolat

Mert érdekes (vagy nem is annyira érdekes) módon személyes kapcsolatunk a nyolcvanas években rendszeressé vált. Tehát, amikor Pista mind a párt-, mind a belbiztonsági szervek megítélésében már politikailag rendkívül negatív személyiség volt Szeredában. Emlékezetem szerint nem volt olyan esztendő, hogy ne találkoztunk volna. Vagy úgy, hogy ő jött Váradra éppenséggel a családjával (s ilyenkor történetesen nálam szállt meg), vagy úgy, hogy én jártam nála akár családommal, akár egymagam. Ehhez képest 30 oldal azért nem semmi. Talán hangsúlyoznom kell, ezért megteszem: ez az anyag tehát nem a saját (hadd mondjam így) váradi anyagom, hanem kizárólag olyan dokumentumokból áll, amelyek személyemre nézvést a Szekuritáté csíkszeredai (!) Felügyelőségén maradtak fenn. Ugye érthető? Vagy már ez így önmagában kész abszurdum?... Akár az, akár nem, az alábbiakban (s ezt is ki kell mondanom) idegen tollakkal fogok ékeskedni, én ui. úgy ítélem, hogy ebben a történetben (pontosabban a történet alább bemutatott szegmensében) csak mellékszereplő vagyok. Mert ez a történet a Király István története. Én úgy csöppentem bele, mind Pilátus a credóba.

Miután nem tudományos dolgozatot írok, az egyes dokumentumok (mert ugye sejthető, hogy az alábbiakban ezekről lesz szó) fejlécén ismétlődő kitétek, iktató számok mára már jelentést amúgy sem hordozó sorának közlésétől eltekintek. Ami közös ezekben a papírokban, tehát az, hogy valamennyit a Szekuritáté Bihar, illetve Hargita megyei Felügyelőségének egyik vagy másik „szolgálata” jegyzi, s mindenik a „Szigorúan titkos” jelzéssel ellátott. Adott esetben még a „Sürgős” megjegyzés is megjelenik rajtuk. Ennél azonban többet mond róluk a tartalmuk szerinti osztályzás. Ebből a megközelítésből van: 1) lehallgatott telefonbeszélgetésből, 2) levélből kiemelt s lejegyzett információ, 3) besúgói jelentés, 4) lakás-lehallgatásról készített részletes jegyzőkönyv és 5) a két megyei felügyelőség kölcsönös információcseréje a „célszemélyek” közötti kapcsolatról. Ezeket az iratkategóriákat azonosítottam.

S most? Talán arról az érzésről, arról az érzés kavalkádról kellene az Olvasónak számot adnom, amely a dokumentumok olvasása során kerített hatalmába. Ez azonban beismerem, meghaladja szerény képességeimet. Sorolhatnám ugyan az olyan jelzőket, mint: megdöbbentő, megrázó, felkavaró, dühítő és így tovább,és ez mind igaz is. Mégis: távolról sem fedik a valóságot, mert ennél ezért több volt, bonyolultabb, kavargóbb volt az az érzés, amely első olvasásra…. Igen, legelsőre talán - sokkoló volt. Sokkoló volt lejegyezve, leírva látni 30-35 évvel ennek előtte volt életemnek azokat az epizódjait, amelyekre (úgy külön- külön, ahogyan ezekben a papírokban megjelennek) jómagam már nem is emlékszem… És mégis itt vannak, feketén-fehéren… Azután pedig, már jóval túl az első meghökkenésen (bocsánat a kifejezésért, de ez az igazság) elröhögtem magam. Hát ezeket még az is érdekelte, hogy a paptamási termál strand olajos- vízében miről beszélgettünk, vagy hogy miért is mondott le az amerikai külügyminiszter? Hát…Kérem, higgyék el, hogy én már nem is emlékeztem erre a 32 évvel ennek előtte volt júniusi, Pistáékkal együtt töltött napra! Pláne az amerikai külügyminiszter lemondására. (A részleteket lásd alább) Hát nem vicces? De igen, lehetne annak is tekinteni, de…

Titkosszolgálati íratok

Valaki kívülről arra figyelmeztetett: azért talán mégsem annyira. Ha akarnék, sem tudnék most tovább lépni József Attila megidézése nélkül. Eddig is ismertem, eddig is citáltam sorait, teljes súlyukkal azonban talán csak most, ezekben a pillanatokban rogytak a vállamra, amikor egykori magam, amikor egykori saját magam köszön vissza mai magamnak ezekből a titkosszolgálati iratokból. Vállalva az aránytévesztés ódiumát is, idemásolom a költő-zseni vonatkozó sorait:

„ Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek./ Aktába írják, miről álmodoztam, / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg.”

Itt a bizonyíték, előttem hever: számon tartották, aktába írták. Csak éppen fordult a történelem, még mielőtt „előkotorták” volna azt a „kartotékot.” Pedig szerintem az okokat már „összekotorták.” De elnézést, ez megint másfelé vezet.

Hadd kezdjem a sort azzal a dokumentummal, amelyben 1982. július 22-én a Szekuritáté Bihar megyei Felügyelőségének magas rangú munkatársai válaszoltak (nyilván) a Hargita megyei kollégák megkeresésére, s máris elnézést kérek a megnyomorított mondatokért, de azokat a szöveghű fordítás érdekében követtem el. Tehát..

„A Hargita megyei Felügyelőségnek – Szekuritáté. Tájékoztatjuk Önöket, hogy 1982. június 19-29 között Nagyváradon tartózkodott Csíkszeredából nevezett Király István, „AZ UTAZÓ” célszemély fivére, meghívójattként nevezett Nagy Bélának, aki újságíró volt. Jelenleg a nagyváradi Mozivállalat felügyelője, akinek egyetemi kollégája volt.

Az idő alatt, amíg Nagyváradon tartózkodott, állandó megfigyelés alatt állt információs és titkosszolgálati eszközökkel, amiből a következők derültek ki:

Saját tulajdonú személygépkocsin érkezett f.é. június 19-én Kolozsvárról, ahol néhány napot töltött valami ismerősénél, feleségével és két gyermekével. Az illető naponta kiment a városi strandra és a Félix fürdőbe.

„Nagyváradon Király István a következőket látogatta meg: (…)”

Nincsen miért a megnevezett mindegyik személy azonosságát nyilvánosságra hozzam. Egyetlen példával mégis szolgálok, természetesen az érintett (ma is kedves barátom) hozzájárulásával. Tehát: többek között Király István meglátogatta „Kovács Lajos-Istvánt, a „Teleprecizia” műszerészét, akit követési dossziéban figyelünk gyanús külföldi kapcsolatai miatt. Ezzel Király Nagy Béla révén lépett kapcsolatba, aki Kovács barátja……. A nevezettnél történt látogatások indoka futballmeccsek megnézése volt, mert ez rendelkezik színes tévékészülékkel.”

»Iuhasz« informátor közbeiktatásával arra a következtetésre jutottunk, Király István beszélgetéseiben az ország gazdasági helyzetének bírálatára szorítkozott, felvetvén azonban azt a problémát is, hogy a rentabilitás hiányának okán az együtt élő nemzetiségek könyvkiadóját, a „Kriterion” meg fogják szüntetni, aminek gyakorlatilag a romániai magyar kultúra megfojtása a célja és szó sincs a rentabilitásról.

Annak ellenére, hogy az informátor „Az utazó” személyére próbálta terelni a beszélgetést, ez semmit sem mondott róla.

A Szekuritáté főnöke: Sima Traian ezredes sk. Az I-es ügyosztály főnöke: Sălăgean Ioan őrnagy sk.”

Ez utóbbiak természetesen a dokumentumot saját kézjegyükkel ellátó szekus főtisztek.

Ilyenkor szoktam azt mondani magamnak (is) hogy akkor most… itt az ideje egy mély lélegzetvételnek. Mert higgyék el, ez a 32 éves dokumentum most elsősorban is az emlékek olyan szféráit hozta vissza (ki tudja honnan és már nem is a dokumentumokra gondolok) amelyeket a múlt idő már réges-rég eltakart volt amúgy is romló memóriámban.

Szigorúan megfigyelt

Mert ki emlékeznék még arra kapásból, hogy 1982 nyarán foci VB volt Spanyolországban, meg arra, hogy akkor még mit jelentett egy színes tévékészülék?! Mert ezért vittem el a (tudottan) szigorúan megfigyelt Pista barátomat (ezt viszont most tudtam meg) ugyancsak megfigyelt Lali barátomhoz.

És csupán arról volt szó, hogy előbbit olyasféle élményben részesítsem, amiben otthon Csíkban része nem lehetett. (VB meccs színesben Pestről közvetítve..) Semmi, semmi másról nem volt akkor szó, s lám titkosszolgálati irat lett belőle. Meg belőlünk. Most még az is visszarémlik, Pista mintha éppen a meccsek miatt időzítette volna váradi tartózkodását a dokumentumban jelzett tíz napra.

Arra pedig jómagam már nem is emlékszem, amire most Lali barátom igen: a látogatás előtt megkerestem-és megkérdeztem fogadnak-e bennünket meccsnézésre?

Ami viszont ennél fontosabb: Felfigyeltek-e a következetesen „informátornak” nevezett,magyarul is, és románul is helytelenül írt „Iuhasz”-ra? Nos ő volt (az egyik, de nem az egyetlen) ránk állított (pontosabban Pista váradi tartózkodásának egyes mozzanatait nyomon követő) besúgó.

Az akivel személyesen is kapcsolatba kerültünk, mert különben nem tudta volna beszélgetéseinket „terelni”. Az akire már a dokumentum második bekezdésében is utalás történik, amikor a célszemély „információs eszközökkel” történt megfigyeléséről esik szó. Olvasatomban ui. az idézőjelben szerepeltetett módszer a szekus szakzsargonban egyértelműen a besúgó(k) „bevetését” jelentette. És nem tudom elhallgatni, hogy valóban alapos munkát végzett. Az idézett dokumentum, vagyis jelentéseinek tulajdonképpeni rezüméja számomra tanúsítja.

Őszintén: sejtelmem sincs, hogy ki volt, hogy kit takar a fedőnév. „Iuhasz” anonimitása tehát számomra mindaddig megmarad, amíg…. amíg a magam titkosszolgálati papírjait majd meg nem ismerem. Ebben a pillanatban ugyanis még merem remélni, hogy így lesz. Nem ez a helyzet viszont egy másik besúgóval.

Mert ha valaki netán azt képzelte volna, hogy ez a történet ezzel itt véget ért, az maga a megtestesült naivitás. Legalább annyira naiv ma, amennyire akkoriban magam voltam.

(2)….Akkor most mindezt meg kellene köszönnöm?

Nem tudhatom azt, hogy az Olvasó szembesült-e valaha is besúgói jelentéssel? Jómagam most tartok első ízben ilyet a kezemben, s nyomban mindjárt azt, amelyiknek „tárgya” magam vagyok.

Ez a két dolog így együtt arra ösztökél, hogy a dokumentum szövegét abban a terjedelemben továbbítsam, amelyben fennmaradt, még azt sem tartva kizártnak, hogy esetleg egy valódi „mintapéldánnyal” állunk szemben. Vajon csakugyan ilyen egy besúgói jelentés? Azt ugyan nem tudhatom, hogy az egy esetben történt kipontozás miatt milyen mértékben sérült, az szekusok „in originali” továbbították a csíkszeredai kollégáiknak. Vagy tévednék? Majd meglátjuk, mert az idézet után szeretném visszavenni a szót. Íme tehát az 1982. július 14-én datált dokumentum, a legmesszebb menőkig törekedve ezúttal is a szöveghű fordításra.

„Tájékoztató jegyzet. A forrás tájékoztat, hogy f. év június 26-án megismerkedett a csíkszeredai Király Istvánnal, a jól ismert Király Károly fivérével. Ez a tény a paptamási falu termál strandján történt ahová Király és családja Nagy Béla és családja kíséretében ment el. Kb.2-3 órát töltöttünk együtt. Mivel nem tudtam kivel állok szemben, csak abszolút banális dolgokról beszélgettünk, gépkocsikról, az amerikai külügyminiszter lemondásáról, stb., hogy azután július 2-án Nagy Béla. lakásában járván, megmutassanak nekem egy Ausztriában megjelenő, „Bécsi Napló” c. újságot, amelyben az első oldalon cikket közölnek »Király István levele a Központi Pártkollégiumhoz« címmel. Valószínűsítem, hogy a szöveg és a tény ismert önök előtt, mégis röviden a tartalma.

Néhány évvel ennek előtte Király István visszaadta párttagsági könyvét azzal a magyarázattal, hogy nem kíván ennek a politikai szervezetnek tagja lenni. Ezt az eredeti lemondást azonban nem fogadták el, majd rövid idő után az a pártalapszervezet melynek tagja volt, kizárta a pártból. Abban a levélében amelyet közvetlenül a Központi Pártkollégiumnak címzett, tiltakozott az eljárás ellen és bizonyítékokat hozott az alapszabályzatból,, hogy a párttagoknak joguk van saját szabad akaratukból lemondani párttagsági minőségükről, minek okán kéri, hogy helyezzék hatályon kívül a kizárási intézkedést, személyi dossziéjába pedig vezessék be , hogy önként , saját kezdeményezésére lépett ki az RKP soraiból. Döntését a következő bizonyítékokkal indokolta: A pártfőtitkára által gyakorolt személyi kultusz összeegyezhetetlen a szocializmussal, amint azt más országok gyakorlata bebizonyította, az ország gyors léptekkel halad a gazdasági csőd felé, minek oka a hozzá nem értő vezetés, hiszen a vezető funkciókat egyetlen család osztogatja protekcionizmus és kedvezményezettségi alapon, teljesen mellőzve a vezetői képességet.

Szívesen lemásoltam volna az az újságcikk szövegét, de Nagy azt mondta ( és tudom, hogy igazat mondott), hogy az újságot csak egyetlen napra kapta, ezt a szolgálatot nem teheti meg számomra. Érdekes részletekkel szolgált viszont számomra, amelyekhez közvetlenül Király Istvántól jutott, éspedig: Király sohasem juttatta külföldre ennek a levélnek az eredeti szövegét, vagy fordítását, és arról sincs tudomása, hogy az miként jutott el a szerkesztőséghez. Állítja, hogy senki sem tudott szándékáról, vagyis a memorandumról, csakis néhány barátja és természetesen a családja. Minden esetre azóta számos kellemetlensége volt mind a pártszervek , de különösen a szekuritáté részétől.

Nagy Béla két olyan eseményről számolt be nekem, amelyek Nagyváradon történtek a Király család ittléte alkalmával (….) Leszögezem, hogy csupán véletlen műve volt az, hogy Király Nagy Béla Múzeum u. 1 szám alatti lakásában szállt meg. Miután egyetemi kollégák és szobatársak voltak, levélben fordult Nagy Bélához, hogy segítsen kb. egy hétre-tíz napra, ameddig itt tartózkodik, szálláshoz jutnia. Nagy Béla felajánlotta lakását, amelyiket amúgy sem igen használ”. „ Bardac Ioan”

Ennyi. Illetve, dehogy ennyi, hiszen ott van az a kipontozott rész, amely már is felveti a kérdést: vajon mi volt az a „ két olyan esemény”, amelyről még tájékoztattam besúgómat, a váradi szervek azonban érdektelennek tartották tovább adni a szerdaiaknak. Valószínűsítem, hogy bizonyságot csak akkor tudok majd szeretni, ha megkapom saját titkosszolgálati irataimat. Mégis megtippelném ezeket az epizódokat.

Váradi tartózkodás

A Király család váradi tartózkodásának utolsó napja , emlékezetem szerint vasárnap volt, és mi együtt (egyébként már többedszerre) a Dácia szálló strandján töltöttük az időt. A vízben voltunk éppen, amikor Pista felnézett az emeleti teraszra, majd fel is integetett egy utcai ruhás férfinak, aki a medencét pásztázta tekintetével. Barátom falfehéren súgta: „ Kész bemértek. Mostantól tudják, hol vagyok.” Kiment a medencéből, fel a férfihoz és hosszan elbeszélgettek. Egyik kollégája volt Szeredából, aki meggyőződése szerint „ rá van állítva”. Ennyi az emlék, amelynek lényege abban summázható, hogy vendégem szerint (ő maga legalábbis ezt hitte) váradi tartózkodásának szinte teljes idejére sikerült kilépni a szeku látóköréből, és csupán ittlétének utolsó előtti napján „bukott le” a fentebb elmondott módon. Kérdéses, hogy valóban így volt-e? Mert korábban már publikált, 1982. július 22-i jelentésében ui. a váradi szervek határozottan állítják, hogy Pistát, hozzám érkezése első percétől informátori és titkosszolgálati eszközök segítségével szigorú megfigyelés alatt tartották. Hogy hazudtak volna csíki kollégáiknak aligha hihető, hiszen az összefoglalóban jegyzett tények valóban tényként kezelendők, tulajdonképpen minden helyén van a dokumentumban. Az viszont ami másnap történt , mégis mintha Pista meglátását erősítené.

Mert emlékszem milyen visszhangosra sikerült elutazásuk. Verőfényes , nagy meleget sejtő hétfő virradt ránk, amikor tíz nap utána Király házaspár , két gyönyörű gyermekével együtt tovább indult Váradról. Úgy kezdődött, hogy Pista drapp Daciájával a ház elé húzott miközben mi többiek odabent még egy utolsót beszélgettünk, hozzáfogott a csomagok kihordásához. Egyszer hosszabban elmaradt, majd ugyancsak lihegve, szinte kifulladtan betoppant a szobába: „ Megkergettem”. Elmondása szerint az történt, hogy a szemközti járdáról, a Múzeum kert kerítése mellől egy fiatal ember- fényképezi. Jellemző idegállapotára (ezt már én mondom), hogy azonnal a fényképező felé indult, át az úttesten. Miután észlelte, hogy „lebukott”,az illető nyomában ráfordult a Fő utcára, de Pista követte. Az, előbb sietősre , aztán már futásra fogta a dolgot, az üldöző szintén, egészen a vasúti kórházig. A szekus fiatalabb volt, jobban bírta….

Szerintem ez lehetett az a két „esemény” amelyről „a forrás” (ugye láttuk : saját magát nevezi így ) „tájékoztattató feljegyzésben” még beszámolt megbízóinak, akik viszont már nem tartották érdemesnek tovább adni ezeket a szerdai kollégáinak. Vajon miért?

Tudom , hogy ez a két epizód (s tovább mondásuk 32 év után!) kitérőnek tűnhet, még se tekintse annak az Olvasó. Egyrészt egyfajta kiegészítőnek szántam . Mert meggyőződésem szerint is szerves , elválaszthatatlan része a történetnek, másrészt pedig akár „ hangulati aláfestésnek” is tekinthető. Minden napjainak hangulatát próbáltam megidézni általuk, ám mikor írtam( elnézést a vallomásos megjegyzésért) többször is azon kaptam magam, hogy kacagok. Mert hát nem nevetséges- az a kor , amelyben ilyesmik megtörténhettek!?Ugye, hogy az! A mából visszatekintve legalábbis, mert most viszont azon töröm a fejem: vajon akkor is nevetségesnek tartottam azt a világot, amelyben éltünk? Amelyikben például egy titkos ügynök az utca másik oldalkáról fényképezi a barátomat, a családját s velük engem is? Úgy hiszem ezen akkor nem tudtunk szórakozni, nevetni pláne. S arra is emlékszem, hogy az incidens után Pista ugyancsak zaklatottam ült a volán mögé…

Besúgói jelentés

De amint ígértem , hadd térjek vissza a besúgói jelentéshez, most már úgy, hogy nem csupán a szövegre tekintek, hanem arra is , aki mögötte áll. Arra aki ”Bardac Ioan”fedőnév alatt jegyzi is azt. Mert a korábban már megidézett „Iuhasz”-szal ellentétben róla pontosan tudom, hogy kicsoda. Nem feszítem tovább a húrt…

Igen, a legjobb barátom volt. Mi több a komám, (és ekkor még) egyetlen lányom keresztapja. Briliáns eszű, kiváló szakmai felkészültségű( tudományos folyóiratokban szakdolgozatokat publikáló) fiatal férfi, aki… És most csak a barátságnál maradva, ebből eredően letéteményese volt mindannak, amit a „legjobb barát” megfogalmazás hordoz.. Ezért nem is fejtegetem tovább, s csupán ennek egyetlen ismérvére irányítanám a figyelmet,a bizalomra. Ahogy mondani szokás: feltétlen bizalommal éltem iránta hosszú, nagyon hosszú ideig. Emlékezetem szerint közel (vagy talán több is mint) tíz esztendeig.

Hogy mást ne mondjak, kapcsolatunkat jellemezendő. Fel tudja-e még idézni valaki a páros és páratlan rendszámú vasárnapokat? Akkor, éppen 1982-ben vettem első gépkocsimat, s azért kértem magamnak páros rendszámot hozzá – most ezt is viszontlátom a titkosszolgálati iratok egyikében-másikában -, hogy esetleges hétvégi kirándulásainkat egymáshoz tudjuk igazítani. Hogy ezek mégsem váltak aztán rendszeressé, már más kérdés? Tény, hogy nem csak az egyre zsugorodó benzinkvóta volt az oka… Na ja, és még valami: a szervek kétszeri (1977, 1982), beszervezésemre irányuló kísérletét, természetszerűen véle (is) megbeszéltem. De itt most csak egyfajta személyi kötődést akartam jelezni.

A nyolcvanas évek második felében kezdett lanyhulni viszonyunk, és éppen ezért. Kezdtem rájönni, hogy valami nem „stimmel” ebben a barátságban. A gyanú aztán ( a feleségemmel átbeszélgetett eset és éjszaka után) bizonysággá érett bennem , ami felgyorsította az eltávolodásunkat. Egyfajta látszat kapcsolat mégis fennmaradt közöttünk még akkor is , amikor már „tudtam, hogy ő tudja , hogy én tudom”. Persze a gyanú, mindenek dacára, még mindig csak gyanú maradt. A végleges szakításra ( ha egyáltalán így lehet nevezni) csak 1990 márciusában következett be, s azóta , érdemben szót sem váltottunk egymással. Talán egyszer kétszer telefonon. Hát.. ahogy a szólás tartja: ez evilági dicsőség ugyancsak mulandó. Dicsőség helyett, persze , tessenek barátságot érteni.

Tény, hogy a bizonyíték, az első (és mindmáig egyetlen) írásos bizonyíték, most került kezembe, ebben a furcsa csomagban, amely váradi fogantatású ugyan, de Csíkszeredából indult volt és Bukarest s Mezőkovácsháza érintésével jutott el megint Váradra. Hát nem kifürkészhetetlenek az Isten útjai? Persze , azt sem tudni még: a magam dossziéjából hány ( netán hány száz?) ilyen „tájékoztató jegyzet” lapul ugyanennek a „forrásnak” tollából, bizonyos „ Bardac Ioan” szignóval? Majd eldől…

Hazudott a besúgó

Van itt azonban még valami, s bizony igazságtalan volnék véle szemben, ha most lezárnám ezt a témát. Mert a jelentés szövegét elemezve (s összevetve azt emlékeimmel!) felfigyeltem valamire. Erre természetesen csak magam jöhettem rá. Arra ti. hogy feljegyzésében a besúgó hazudott, s nem is egyszer, többször is. S ami ezekben a hazugságokban számomra mellbevágó az az, hogy (valamelyest megint József Attilához fordulva) értem hazudott, s nem ellenem! Hát nem megdöbbentő? Mert olvassuk csak vissza, kétszer is ..

A feljegyzés harmadik bekezdésében, a Bécsi Magyar Újság kapcsán szó szerint a következőket írja: „Szívesen lemásoltam volna az újságcikk szövegét, de Nagy azt mondta (és tudom, hogy igazat mondott), hogy az újságot csak egyetlen napra kapta, ezt a szolgálatot tehát nem teheti meg számomra.” A mondat minden állítása hamis. 1) A lapot már korábban (saját „kapcsolataim” révén) megszereztem, birtoklásának tehát semmi köze sem volt Pista érkezéséhez-ittlétéhez, amint azt a mondat sugallja. 2) Emlékezetem szerint ő is megkapta s olvasta a szöveget, hiszen mondtam már, tökéletesen megbíztam benne. Csakhogy… ha ezt, vagyis a valóságot veti papírra, a szervek nyomban rám húzhatnak egy újabb (ahogy szokás) vizes lepedőt, hiszen tényszerűen államellenes propaganda anyag terjesztésében válok elmarasztalhatóvá! Világos? Így viszont ennek még a gyanúját is elhárította fejen felől, mert állítja: „tudom, hogy Nagy igazat mondott.” Vagy tévednék?

Továbbá a következő, az utolsó idézet:” Leszögezem, hogy csupán a véletlen műve az, hogy Király Nagy Béla Múzeum utca 1 sz. alatti lakásában szállt meg. Miután egyetemi kollégák és szobatársak voltak, levélben fordult Nagy Bélához, hogy segítsen kb. egy hétre- 10 napra, ameddig ott tartózkodik szálláshoz jutnia, Nagy Béla felajánlotta lakását...” Most , ezúttal túl a szavakon, mit is állít ez a mondat? Olvasatomban azt, hogy én csak kénytelen-kelletlen, egyfajta kínos helyzetbe kerülve szállásoltam el a Király családot, mintegy engedve az egykori kollegiális és szobatársi kapcsolatunkból eredő nyomásnak( a barátságot lám nem is említi!), vagy mert megesett a szívem … s ezen állítását még nyomatékosítja is azzal, hogy ő „leszögezi”. Kérem, ez is szemenszedett hazugság! Hadd ne bizonygassam most az Olvasónak, hogy nevezett Király Istvánt, a barátomat és családját akkor is befogadom, akkor is vendégemnek tekintem egy hétig, 10 napig, addig ameddig, ha tudom, hogy már az első, vagy bármelyik éjszaka reánk (reám, reájuk) töri az ajtót a nagyváradi politikai rendőrség. És ezt akkor pontosan tudta az a „forrás” is, aki ezt a „ tájékoztató feljegyzést” megfogalmazta. Ráadásul „hangsúlyosan” értem hazudott.

Egyetlen válaszom van erre. Azért mert végtére is „Bardac Ioan”...a barátom volt. A legjobb barátom!

S ha már így volt, a fenébe neki…… Legalább ennyit…

Akkor most mindezt meg is kellene köszönöm?

3)… Ha még találkozni akarunk az életben

Barátomnak s családjának ”titkosszolgálatilag” ugyancsak alaposan dokumentált, 1982 júniusi látogatása után, a kettőnk vonatkozásában egy egész esztendős csend következett. Ezt azután a váradiak törték meg, amikor 1983 június 21-én a következő „Feljegyzést” küldték székelyföldi kollégáiknak:

„Adatokkal rendelkezünk a tekintetben, hogy Nagy Béla, a nagyváradi színház irodalmi titkára szándéka szerint f. év július havának utolsó dekádjában Csíkszeredába látogat, hogy barátjával, Király Istvánnal találkozzék. Megjegyzendő, hogy tavaly, a futball-világbajnokság alatt Király a meccseket Nagy Béla lakásában nézte.”

Mielőtt azon élcelődnék, hogy a dolgok természete szerint feljegyzés feljegyzést szül, figyeljünk csak a dátumokra: a váradiak már egy hónappal előtte riadóztatják a szerdaiakat: „Vigyázat, Nagy Béla megy!” Hát nem röhejes? Legalább is a mából nézve…Végül is .(s ezt sem tudnám, ha nem állna itt mellettem a papír) a figyelmeztetés után másfél hónappal érkeztem meg feleségemmel s két fiammal a Székelyföldre, hogy …Egyszerűen kirándultunk, ahogyan azt általában nyaranta szokás, kell-é ezt magyarázni?! De íme a Hargita megyei szervek 1983. szeptember 3-án feljegyzésének szövege:

”Adatokkal rendelkezünk a tekintetben, hogy f. év augusztus közepén Király István lakásában három napon át vendégül látta Nagy Bélát, a nagyváradi színház - magyar tagozat – irodalmi titkárát. Kettejük beszélgetéséből kitűnt, hogy Nagy ismeri az »UTAZÓ« is, és egyik találkozójukra tavaly Nagyváradon került sor egy színmű bemutatója alkalmával.

Az idő alatt, amíg Csíkszeredába tartózkodott Király István társaságában, Nagy meglátogatta a csíksomlyói templomot és Tusnád-fürdő üdülőhelyet.

Király későbbi elmondásából az derült ki hogy együtt voltak a székelyudvarhelyi »Székely támad« várban folyó régészeti ásatásokon, amelyeket Ferenczi (István-K.I.) kolozsvári egyetemi tanár vezet. Hasonlóképpen a nevezettek meglátogatták Parajd települést is.”

Az aláírás nélküli dokumentum tartalmához fűznék egy-két megjegyzést. 1) Az »Utazó”« titkosszolgálati álnév mögött Király Károly, barátom testvérbátyja értendő. Az ekkor már ellenzékinek tekintett, s ennek okán szintén szigorú megfigyelés alatt álló politikussal történt, inkább humoros, mint, „fontos” találkozásom csakugyan megesett Váradon, 1982. október 15-én Csurka István Deficit című. színművének bemutatója előtt-alatt. ( Ha abban a korban volt valami szórakoztató is, ez garantáltan az volt. Egyszer talán el is mesélem.) A pontosság végett: ez nem az „egyik” hanem az egyetlen találkozásom volt Király Károllyal. 2) Pista barátom nem volt velünk sem az udvarhelyi ásatásokon, sem Parajdon ( ahol éppen csak átutaztunk), a két család viszont egy gyönyörű napot töltött együtt a Szent Anna tónál. 3. Mindebből arra következtetek, hogy a besúgó(k) információi meglehetősen pontatlanok voltak. Jut eszembe, még zsögödi látogatásunkról sem tudtak, meg kiadós, elmélyült beszélgetéseket hordozó Olt-parti sétáinkról sem.

De nem mondom, mert a következő dokumentum már mintha felvetésemre válaszolna. Ennek végén Suciu Mihăilă alezredes kezétől ez a megjegyzés olvasható:”(…) 1983. augusztusában K.I.-t meglátogatta operatív eszközökkel megfigyelt nagyváradi kapcsolata, Nagy Béla. (…), de (Király) semmit sem árult el a forrásnak erről a látogatásról. Szükséges, hogy K.I. mellé újabb, valóban hatékony forrást szervezzenek be.” Majd kiemelten: „Információkat kérünk a Bihar megyei Felügyelőségtől.” Olvasatomban ez egyértelműen azt jelenti, hogy miattam állítottak (vagy próbáltak beszervezni) újabb (s az eddiginél hatékonyabb) besúgót Pista barátom mellé. Ha én ezt akkor csak sejtem is…. Ám egy szó, mint száz, amit tényként kell kimondani, az az, hogy „ a fiúk a bányában dolgoztak”. S ez csakugyan komoly: valóban keményem dolgoztak. De van itt még valami: első ízben szembesülök azzal, hogy „operatív eszközökkel megfigyelt” célszemély vagyok magam is.

Az előttem heverő papírok a bizonyság: ez így ment, valahányszor csak kapcsolatba léptem Király Istvánnal. 1984-ben például amikor újfent vendégül láttam Váradon őt és a családját, szinte szóról-szóra ismétlődött a két évvel korábban volt eset. Nem is részletezem, 1985-ben viszont. Ezt igen! Részben mert ezúttal egy új „műfaj” a lakáslehallgatási jegyzőkönyv lép a képbe, részben pedig azért, mert … elnézést, megint komolytalannak tűnnék, de …olyan bájos az egész. Vagy tévednék?

Szóval 1985. november 8. Csíkszereda, Pista barátom lakása. Hogy jómagam mit keresek ott? Ezt hadd ne én mondjam el, mert már a kézírásos jegyzőkönyv első bekezdése „témába tesz”, ami pedig a pillanatnyi „szereposztást” illeti, eléggé egyértelmű az is: a „célszemély” Pista, a „vendég” magam voltam volt. Kezdődjék tehát az előadás. „A célszemélyt meglátogatja nevezett Nagy Béla Nagyváradról, aki a nagyváradi színház csoportjához tartozik és turnén vannak. A beszélgetésből kitűnik az a tény, hogy már járt Gyergyószentmiklóson, Csomafalván, Székelyudvarhelyen s innen vasárnap reggel tovább megy Sepsiszentgyörgyre és Kézdivásárhelyre.”

Kérem: a háttérhelyzet felvázolása pontos és világos. Az pedig, hogy éppen harminc év távlatából felidézi bennem akkori színházi világunkat s nyomorúságukat, hadd legyen az én bajom. Minek kell nyomban „nosztalgiázni”?! „A jelenlévők különböző személyes problémákról beszélgetnek, például a célszemély lányáról. Egyebek mellett arról kezdenek beszélgetni, hogy ki mikor volt utoljára külföldön.”

Ha nem emlékeznénk rá, kardinális téma volt az akkoriban. Velem 1982 májusában közölték, hogy amíg élek (szó szerint így!) nem fogom többé átlépni országunk határát. De ez másfelé visz. „A maga során a vendég megkérdezi a célszemélyt, hogy vajon a célszemély lakását nem hallgatják-e le, kijelentvén, hogy már nemcsak a telefonokat hallgatják, hanem a lakásokat is. A célszemély válaszát nem hallani”

Szeretnék csínján bánni a minősítésekkel, s a megjegyzésekkel is, mert még csak az elején vagyunk, mégis megkérdezem: hát nem kedves? Meg bátorkodom kijelenteni: lehet, hogy naivak, mi több: óvatlanok voltunk, de hülyék nem. Tovább: „Ezt követően újra változik a beszélgetés témája, minek utána a vendég indulni készül, a Művelődési Házba megy, ahol az előadást tartják, amelyen meghívottként részt vesz a célszemély és felesége is.”

Lehallgatás

Így történt. Emlékezetem szerint Csurka István Eredeti helyszín c. színművével turnéztunk akkor a Székelyföldön, azt néztük meg, minek utána: „Este a vendég visszatér, telefonon beszél feleségével, akivel közli, hogy a Kutatónál van. A telefonbeszélgetés végeztével célszemély megmutatja Bélának könyvtárát, közölvén véle, hogy egy könyvet akar néki adni. A vendég ezt elutasítja, mondván a következőket:

Béla: Számomra azok, akik a könyvem iránt érdeklődnek, fölöttébb gyanúsak, én azt mondom, hogy számomra gyanús az, ha valaki arról érdeklődik, milyen könyveim vannak.

Célsz. felesége: Számomra is gyanúsak.

Béla: Én már ott tartok, hogyha valahová bemegyek, hiába van ott egy csodálatos könyvtár, már elvből rá sem nézek, se nem érdeklődöm. (Valamit nézegettek és…)

Hát persze, hogy nézegettünk! A könyvet („Acta Hargitensia”, Csíkszereda, 1980.), amelyet állítólag elutasítottam, de amelyik azért azóta is egyik könyvespolcomat „nyomja”, s benne Pista testes tanulmánya „ A Habsburg elnyomatás és ennek kihatása Alcsík társadalmi rétegződésére a XVIII. század első felében” címmel. Szóval nem valamit, hanem ezt nézegettük, amikor…(„…a beszélgetés átmegy suttogásba, nem érteni)”

De önök értik ugye? Amellett, hogy nézegettünk, még suttogásba is „átmentünk” és akkor az a szerencsétlen flótás hiába szorította a füléhez a hideg bakelit kagylót, abból hang egy szem se…hát nem voltunk mi nyomorult senkiházik? Így kitolni azzal, aki az utca másik oldalán egy sötét , fűtetlen „dubában” vacog, hiszen november van, s tegnap még a gyergyószentmiklósi szállodában a víz is belefagyott a pohárba. Itt meg már majdnem éjfél! S ezzel nincs is vége, mert a szegény embert még az ág is húzza, íme:

„Célsz: (…) nem adtam oda senkinek. Béla: Vannak itt némi dolgok, július elsejétől…(Kazettát kell cserélni).”

Hát ne üsse meg az embert a guta?! Azok ott előbb átmennek suttogásba, itt pedig most a magnószalag fut ki…Hát lehet így dolgozni?!” Hogyan lesz ebből egy tisztességes jelentés, ez már, jelen állapotában legalábbis, csak egy össze – vissza szaggatottság. Vagy mégsem? „Béla: (…) egy történelmi példa, amit sohasem fogok elfelejteni. Olvastam ugyanis valahol, hogy a görög (?) diktatúra megdöntése után a titkosszolgálat a helyén maradt, az új demokratikus világban is ugyanazok maradtak. Nem állítom, hogy a csúcson nem volt változás, de a rendszer maradt, s ennél nagyszerűbb példát keresve sem találni. A titkosszolgálat ugyanis ugyanúgy működik a fasiszta diktatúrában is, mint egy demokratikus államban. Politikai kurzusok jöhetnek mehetnek, ők maradnak.”

Na azért a vak tyúk is talál szemet. Valami mégiscsak jutott a végére, s gondolom, nem tévedek. Mert mostani olvasatomban egyértelműen azt fejtegettem volt kedves szeredai barátomnak, történelmi példára hivatkozva, hogy hiába volna nálunk rendszerváltozás (nocsak, erről álmodoztam már 1985-ben?), témánk tekintetében semmi sem változna: ugyanazok a fiúk, ugyanabban a bányában ugyanúgy dolgoznának tovább. S ezt így kimondani, nem lehetett semmi. (Ami azután lett, arra akkor még magam sem gondoltam: hogy a változtatást maguk a fiúk tervezik meg s le is vezénylik. Ezt a meglátásomat később vetettem papírra, de ez már csakugyan más kérdés,) Szerintem túlontúl nagy ész mégsem kellett ahhoz, hogy a fölöttes elemző rájöjjön, miről is maradt le a lehallgató a szalagcsere okán? Mert ez még a görög szót sem értette a „diktatúra” előtt, csak kihagyta a helyét. Majd egy másik kéz vezette be a szövegbe, igaz az is zárójelbe tett kérdőjellel. Pedig valóban nem tévedett, az volt a történelmi példa. Ha még emlékezne valaki a görögországi „fekete ezredesek” diktatúrájára, illetve annak bukására (1974). Arra utaltam akkor.

Megjegyzések

Nem folytatom. Miután az ezt követő beszélgetésünk valóban szinte kizárólag magánéleti területeket érint, ma már csak nekem érdekes. Két megjegyzést azonban nem hagyhatok ki.

1) A 4 oldalas kéziratos anyagot (és még két másik anyagot is ebben a csomagban) „Sz.A. őrm.” írta át. A papíron ez így jelenik meg: „Redat Plut. Sz. A.” Tehát magyar volt. Nem egy magyar nyelven beszélő román, hanem – magyar. Miközben a „tartók”(a főtisztek a ranglétrán egyre feljebb s feljebb lépegető őrnagyok, alezredesek s ezredesek, mert ezt is pontosan nyomon lehet követni az iratok révén) egytől egyik románok. Következtetés? Igen,van. Akkor és ott az alja munkát (de úgy is mondhatnám: a piszkosat) magyarokkal végeztette a szolgálat. És miért ne, akadt rá ember is. Ám ez legalább (szemben a besúgókkal) vállalta: főállásban csinálta, amit csinált. Őrmester volt a szerencsétlen, Vajon még ma is aktív? Vagy ha nem, hát…(Elnézést, az önös gondolatért...)Bizonyára magasabb nyugdíja van mint nekem.

2) A dokumentum alján ezúttal is megjelenik egy kézírásos feljegyzés. A már megismert (s lám ekkorra ezredessé lett!) Suciu Mihăilă szó szerint ezt írja: „13.11.1985. Nagy Béla a«KUTATÓ« volt egyetemi társa jelenleg is közeli kapcsolatban áll véle. Kölcsönösen látogatják egymást. N.B. a Bihar Megyei Felügyelőség megfigyelése alatt áll ellenséges, nacionalista tevékenysége miatt. Kivonatolva megküldendő a Bihar Megyei Felügyelőségnek.” Ennyi, illetve dehogy. Az utasítás ui. nyomban végrehajtatott és a kivonat 1985. november 16-án már el is küldetett a címzettnek. Nehogy már lemaradjanak valamiről (rólam!) a váradiak. (Csupán mint érdekességet jegyzem: ez az egyetlen olyan dokumentum a hozzám jutottak között, amelyben a Szekuritáté Irattárait Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) kitakarást alkalmazott. Vajon kinek a védelmében tette? )

De ugorjunk az időben. 1986 nyarán megint székelyföldi körútra készültem családommal, s csak most tudtam meg, hogy ez a tervem mekkora lázba hozta az értem „felelős” illetékeseket. Előttem fekszik ui. egy távirat (!) amelyet a Szekuritáté Bihar megyei Felügyelősége 1986.augusztus 4-én 14,30 órakor továbbított a Hargita megyei szervekhez kiemelt „sürgősséggel”. Ime: „Távirat. Sürgősség. Ellenőrzött adatokból az derült ki, hogy nevezett Nagy Béla (itt személyi adataim sora következik – N. B. )szerveink által nacionalista- irredenta megnyilvánulásai miatt megfigyelt (személy) Hargita megyei látogatásra készül feleségével és egy Vica nevű, Magyar NK-beli állampolgárral, Lada 1200-as, 3-BH-3526 sz. gépkocsiban utaznak. Ebben a tekintetben a célszemély kapcsolatba lépett a gyergyószentmiklósi Dézsi Anikó nevű nővel, telefon 61267, akivel közölte, hogy meglátogatják. Kapcsolatot próbált teremteni a következő telefonok tulajdonosaival: 12155 sz. Székelyudvarhely, 16629 és 16239 Csíkszereda, de nem sikerült.

Kérjük, közöljék velünk a Dézsi Anikóra vonatkozó adatokat, mit tudnak róla, milyen természetű kapcsolatot tart fenn célszemélyünkkel. Továbbá kérjük, hogy azonosítsák a fent említett telefonok tulajdonosainak személyét, mit tudnak róluk önök, és milyen természetű kapcsolat áll fenn köztük és célszemélyünk között. A rendelkezésükre álló lehetőségeik alapján kérjük, hogy közöljék velünk azokat az adatokat, amelyek a célszemély tevékenységére vonatkoznak mind az ideig, amíg az önök megyéjének területén tartózkodik.”

A táviratot a váradi Szekuritáté főnökeként Ogășanu Dumitru őrnagy jegyzi.

Szekus iratok

Ezt a dokumentumot magam már minősíteni sem akarom. Persze, tudom, többször leírtam az előzőekben: egyik – másik titkosszolgálati „iratom” kapcsán elég jól elszórakoztam.. Néha még nevettem is rajtuk vagy ironizáltam. ? Most azonban ?… Már az undor kerülget. Ugye, megértik?….. ( Dézsi Anikó egyébként egy másik egyetemi kollégám, Dézsi Zoltán felesége, aki abban a pillanatban a gyergyószentmiklósi „Salamon Ernő” Líceum igazgatója volt, mint ahogy a többi „ telefonállomás tulajdonosához” köthető kapcsolatom is a hajdan volt egyetemi évekre nyúlik vissza. Szereda kapcsán természetesen Pista barátomra kell gondolni.)

De mégse ez legyen a zárszó, inkább valami más…

Magam erre már nem emlékszem, de előttem a papír. A szeredai Suciu ezredes feljegyzése szerint ui. (iktatószám, aláírás, tehát hinnem kell neki) 1986 december 18-án telefonon hívtam Király Istvánt, és nyilván hosszabb beszélgetésből a következő három mondatot vélte kiemelendőnek( a kipontozások is tőle származnak): „ (…) Sok szertettel gondolunk rátok, most, a közelgő téli ünnepek alkalmával. Az új esztendőt mi létszámban megfogyatkozva kezdjük, mert fiunk, Zsolt Nyugatra szökött. Jó egészséget kívánunk néktek, amire is nagy szükségünk is van ezekben a keserves időkben, pláné ha még találkozni akarunk az életben. (….)”

Ha hinni lehet a kezemben lévő szekus iratoknak( s ez valószínűsíthető is) ez volt akkor az utolsó „szál” amely a Király családhoz fűzött. 1987-ben ui. Csíkszeredából Magyarországra települtek

, a Békés megyei Mezőkovácsházára. Ez a titkosszolgálati iratcsomag most onnan jutott el hozzám.

Úgy hozta az élet, hogy Pistával majd csak tíz év múltán találkoztam Pesten, a Blaha Lujza téren.

Én pedig döntöttem: most már kikérem a magam titkosszolgálati iratait.

                                                               ********