Jegyzőkönyv melyben az 1980. április 24-én, a marosvásárhelyi konzervgyár
székhelyén
Király Károly
igazgató, 3 amerikai kongresszusi képviselő és az USA bukaresti nagykövetségi
képviselője között lefolyt beszélgetést rögzítettük.[1]
Résztvevők:
kongresszusi képviselők az USA-ból, két férfi és egy hölgy. Răceanu úr, Románia
Külügyminisztériumának képviselője, Hosszu Cornel úr, a megyei pártbizottság
aktivistája
Dungaciu
Vilareta asszony, a marosvásárhelyi konzervgyár műszaki igazgatója, Király
Károly igazgató
A vendégek
két 1300-as Dacia kocsival érkeztek. A küldöttséget fogadás után az igazgató
irodájába vezették, ahol az alábbi beszélgetés hangzott el.
Kongresszusi
képviselő: Ön közismert hazánkban
levelei, nézetei publicitása óta. Miképp látja, van-e haladás vagy nincs a
nemzeti kisebbség ügyében, főleg N. Ceauşescu 1970-es beszéde fényében?
K. K.:Ezek szerint ismerik írásaimat és számon tartják őket, s ez roppant hízelgő
rám nézve. Ismerik tehát a román valóságot, a fejlődést és eredményeinket. Úgy
értesültem, hogy Önök kívánták ezt a találkozást. Jártak már nálunk?
K. képviselő: Igen. Én háromszor, kollégám és
kolléganőm egyetlenegyszer.
K. K.: A nemzetiségi kérdés nem specifikusan román probléma. Egyébként is
közismert, hogy több mint egymilliárd ember él a földön kisebbségi sorban. A
mai nemzetiségi kérdést általánosságban balkáni kérdésként kezelik, mint
történelmileg kialakult kategóriát, holott léteznek kisebbségi kérdések másutt
is, többek között az Államokban, csak nem nevezik nevén a gyermeket. Nos, a
történelmi viszonyokat tekintve, létezik Romániában »nemzetiségi« kérdés. Népek
és hatások keresztútján élünk. De hogy pontosan fogalmazzak:
Romániában
négy szakaszát ismerjük.
I. 1920-ig, amikor is Erdély, a Bánát és a
Partium az Osztrák–Magyar Monarchia tagja volt.
II. 1920–1940 között szomorú bekebelezési
folyamat vette kezdetét. Az addigi uralkodó nemzet, a magyar került kisebbségi
sorba. A szerepek felcserélődtek. Annak idején Goldiş követelt egyenlő jogokat
a magyarokkal, most a fordítottja következett be.
III. 1940–1945. A második bécsi döntés két
részre osztja Erdélyt.
IV. 1945. II. 6. Megszületik a Nemzetiségi
Statútum, amelyet Petru Groza neve fémjelez. Iskolák alakulnak, egyetemek: a
Bolyai Tudományegyetem Kolozsvárott, agráregyetem, zeneakadémia ugyancsak
Kolozsvárt, orvosi és gyógyszerészeti egyetem Marosvásárhelyen. Felgyorsul
Erdély iparosítása, szembetűnő a kulturális, művészeti fejlődés, a nemzetiségi
kérdés terén szintúgy
haladás tapasztalható.
A fejlődés
ellentmondásaira jóakarattal, megértéssel, gondoskodással, a kölcsönös bizalom
erősítésével lehet megoldást találni, akár saját tapasztalataink, akár más
európai példák nyomán: Svájc, Finnország, Jugoszlávia vagy a SZU és
Csehszlovákia.
Az olyanfajta
okoskodások, hogy a magyarok ketté akarják szakítani Erdélyt, légből kapottak.
Romániában a kisebbségek otthon akarják érezni magukat, szeretnék elérni, hogy
a többségi nemzet több megértést tanúsítson a nemzetiségi gondok iránt, legyen
toleránsabb, mert a kisebbségi sors sebezhetővé és gyanakvóvá teszi az embert.
Az állam tegyen intézkedéseket a kisebbségek
gyámolítása érdekében, hogy ne legyenek
sebzettek, ne érezzék magukat jogfosztottaknak a törvény előtti egyenlőség
dolgában. Semmiképpen sem erősíti a román nép és a kisebbség, főként a
magyarság közötti bizalmat az olyan minősítés, mint amit a Scînteia egyik
1978-as májusi számában „Szent Bertalan éjszakája” című cikkében olvastunk: „a
kisebbségek vendégek nálunk, jöttment
idegenek” stb.
1960-tól
megkezdődött azoknak a jogoknak a csorbítása, amiket a II. világháborút lezáró
békeszerződésben rögzítettek, és addig be is tartottak. Így a kezdetek kezdetén
egyesítették a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet a Babeş- sel, hogy később a
Babeş bekebelezze a Bolyait. 1955-ben a Bolyai Tudományegyetemen hozzávetőleg
3000 volt a hallgatók száma, 1979-ben alig van 500 diák, aki magyarul tanul.
Ez lett a
sorsa a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek, de ugyanez a
helyi Pedagógiai Főiskolának. Végképp megszűnt a magyar anyanyelvű oktatás a
kolozsvári Agronómián, a Zeneakadémián. Nem minden kisebbségi gyerek jár
anyanyelvi óvodába vagy általános iskolába. Kb. 30%-uk román tannyelvű
iskolában tanul.
A magyar
gimnazisták 40%-a tanterem hiányában románul tanulja a tananyagot. A
szakiskolákban végképp felszámolták a magyar tannyelvű osztályokat.
1974-ben
elnöki dekrétum jelent meg, amely falvakban és tanyasi településeken
engedélyezi a román osztályok felállítását minimum 6 jelentkező esetében.
Ugyanez a rendelet a nemzeti kisebbségek számára 16 gyerek jelenlétét írja elő.
Mi ez, ha nem diszkrimináció?
A Moldovában
élő magyarok – a „csángók” – földjén teljesen felszámolták a magyar
iskolarendszert. Ezek a gyerekek a vallásukat sem gyakorolhatják anyanyelvükön,
mert a templomokban is államilag tiltották meg a magyar nyelvű
istentiszteleteket – pápai áldással.
K. képviselő: A Vatikán szentesítette a román nyelvű istentiszteletet?
K. K.: Sajnos, igen.
K. képviselő:
Meg tudná mondani, Király úr, hogy 1977 óta,
amióta tiltakozó leveleket küld a román állami és pártvezetőknek, és ezek
Nyugaton is napvilágot láttak, megszaporodtak-e a nemzetiségi jogok?
K. K.: Sajnos nem, de mintha tiltakozásaim nyomán, amelyek a világ közvéleménye
elé kerültek, kissé szelídült volna a korlátozó intézkedések heve.
K. képviselő:
Mi szükséges ahhoz, hogy Romániában a kisebbségi
jogok terén haladás legyen tapasztalható?
K. K.: Ahhoz, hogy előrehaladás legyen ezen a téren, az szükséges, hogy a román
állam több jogot biztosítson a nemzeti kisebbségeknek; az szükséges, hogy az
RKP és az állam változtasson bevett gyakorlatán. Elsősorban biztosítani kellene
a nemzetiségek számára a kollektív jogokat, tiszteletben tartani az Emberi Jogok
Chartáját, meg kellene engedni a nemzetiségeknek, hogy külön szervezeteik
legyenek, amelyek védik érdekeiket, őrködnek a nemzetközi gyakorlat szellemében
született jogok felett, azaz elő kellene segíteni, hogy a gyakorlatba ültessék
át azokat a téziseket, amelyek az RKP főtitkárának 1971. júniusi beszédében
megfogalmazódtak.
Az Önök
marosvásárhelyi látogatása is előrelépés a Romániában élő nemzeti kisebbségek
jogegyenlőségének megteremtésében, a román kormány figyelmének felkeltésében,
hogy gondosabb és érzékenyebb legyen a magyar nemzetiségű dolgozók sérelmei és
szenvedései iránt.
K. képviselő:Mielőtt Önhöz jöttünk volna, a megyei pártbizottságnál jártunk .A megyei
vezetőség kimerítő beszámolót készített elő, ahol tényekkel, statisztikai
adatokkal demonstrálták, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgároknak
ugyanolyan a jogállása, mint a románoknak, semmi különbség, hátrányos
megkülönböztetés nincs közöttük a magyarok rovására. A gyárba jövet, a kocsiból
kinézve viszont azt tapasztaltam, hogy egyetlen cégtábla, egyetlen közúti
jelzés nem látható magyar nyelven, sőt itt a gyárban, Önnél, ahol egymást érik
a feliratok, nem akad egyetlen magyar nyelvű sem. Önnek erről mi a véleménye?
Lehetséges, hogy csak mi láttuk rosszul?
K. K.: Észleléseik helyesek. A Magyar Autonóm Tartomány felszámolása után,
1960-tól, az összes magyar nyelvű feliratot románra cserélték, a gyárban
sincsenek magyar feliratok, hiszen a marosvásárhelyi konzervgyárban is a párt
dirigál, nem az igazgató.
K. képviselő: Milyen nyelvet használnak a
gyárban?
K. K.: Magánbeszélgetésekben mindkettőt, a gyűléseken, összejövetelek alkalmával
– jóllehet a dolgozók több mint 65%-a magyar –, csak a hivatalos, azaz a román
nyelvet. Nem tiltották meg a magyar nyelv használatát, de kötelezővé tették a
gyűlések román nyelvű levezetését. Egyébként a magyar nyelv használatát
adminisztratív és politikai intézkedésekkel korlátozták a közigazgatásban, a
politikai, kulturális életben, sőt az igazságszolgáltatásban is.
K. képviselő: Romániában van-e módjuk a magyar szakembereknek, hogy továbbképezzék
magukat, van-e lehetőségük, hogy a románokéhoz hasonló beosztásba kerüljenek?
Mi a helyzet a felsőoktatásban diplomázottak kinevezése terén?
K. K.: A törvény előtti jogegyenlőséget úgy kell értelmezni, hogy ez az
egyenlőség mindig alárendeltje a politikai érdekeknek és bizonyos
diszkriminatív mesterkedéseknek; elvben mindnyájan egyenlőek vagyunk, a
gyakorlatban azonban a románok egyenlőbbek. Vagyis az összes felsőoktatási
intézmény végzettjei kötelesek egy 3-5 éves gyakorlatra szóló kinevezést
elfogadni. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar
végzettjeinek 70%-át Moldovába helyezik. Nagyon kevés diplomásnak van
lehetősége, hogy szülőföldje közelében kapjon munkalehetőséget. A kisebbségi
szakemberek munkavállalását különféle politikai és adminisztratív eszközökkel
nehezítik abból a célból, hogy a vezető állásokba románok kerüljenek.
K. képviselő:A művelődés és a művészetek terén mi a helyzet?
K. K.: A kultúra és a művészetek terén a legsiralmasabb a helyzet. Miután
felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei
annak, hogy magas képzettségű értelmiség nevelődjék ki, csökkent az esélye a
tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs aki feldolgozza, művelje
a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket.
Lassan-lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a
közösség tagjait fojtogatja, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai
nemzeti kisebbségek szellemi élete egyre alacsonyabb szintre süllyed, a román
szellemiség szintje alá. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami
végzetes veszteség.
K. képviselő:
Tud-e valamit mondani az anyanyelvi
történelemoktatásról? A romániai iskolákban tanítják-e a nemzeti kisebbségek
történetét, pl. Erdély történetét?
K. K.: Romániában nem tanítják az együtt élő kisebbségek történetét, így Erdély
történetét sem, pedig érdemes lenne megismerkedni vele, mert egészen különleges
a maga nemében. 1526-ig mint a királyság szerves része, Magyarországhoz
tartozott. A mohácsi csata után Magyarország három részre szakadt: egyik része
török fennhatóság alá került, a másik a magyar korona alá tartozott, míg
Erdély, a harmadik rész önálló fejedelemség lett, és kétszáz éven át őrizte
függetlenségét. Aztán 1688-1867-ig osztrák császári tartománykánt egzisztált,
míg 1867-től 1918-ig ismét Magyarországhoz tartozott. 1920-bana Trianoni béke
értelmében Romániához csatolták. Ezeréves fennállása alatt magyar főnemesek
közül kerültek ki vezetői.
K. képviselő: Mi a helyzet a hadseregben? Van-e esélyük a magyaroknak magasabb
rendfokozatot elérni?
K. K.: A második világháborút követően a magyar ifjaknak lehetőségük nyílt, hogy
a román hadseregben érvényesüljenek. Az 1956-os magyar forradalom után
megváltozott a helyzet. A katonai szolgálatra behívott magyar fiatalok
hátrányos helyzetbe kerültek. Legtöbbjük nem kap katonai kiképzést, mivel
munkaszázadokba osztják be őket. A sorkatonai szolgálatot bányákban,
építőtelepeken és az agrárgazdaságokban töltik. A nacionalizmus térhódítása
következtében a magyar sorkatonák helyzete gyászosan megromlott, tilos egymás
közt magyarul beszélniük, tilos magyar újságokra, folyóiratokra előfizetniük,
állandó a zaklatásuk, megalázásuk, sőt a verés sem ritka.
K. képviselő:Mi a helyzet azokkal a magyarokkal, akik nem tudnak jól románul? Hogy
boldogulnak az igazságszolgáltatás berkeiben?
K. K.: Roppant nehezen. Az idősebbek, főleg Kovászna, Hargita megyékben, még ha
értenek is románul, nem ismerik a román jogi kifejezéseket, sokszor még a
feltett kérdéseket sem értik. A magyar vagy a német nyelv használata az
igazságügyi fórumokon általában nem megengedett.
K. képviselő:
Király úr, ma a romániai magyarok jobban érzik-e
magukat, mint a múltban?
K. K.: A válasz nem lehet egyszerűen igen,
vagy nem, mivel az elmúlt 60 év során, amióta Erdély román tartomány lett,
tehát Trianon óta, a magyarság sokkos állapotba került sok éven át, nem tudtak
kibékülni a gondolattal, hogy 1000 év után többségi státuszból kisebbségi sorba
jutottak. Lassan-lassan azonban alkalmazkodtak az új körülményekhez,
hozzászoktak a gondolathoz,
hogy román fennhatóság alatt kell élniük. Ha
Románia bölcsen politizál a kisebbségiekkel, akik 1930-ban Nagy-Románia
összlakosságának csaknem 30%-át tették ki, akkor ma szinte semmi gondja.
Sajnálatos módon azonban 1980-ig minden román kormány és rendszer agresszíven
lépett
föl ellenük, a lealázás és leszámolás
szellemében, kirekesztő magatartást tanúsítva az etnikai közösségek tagjaival
szemben. Következetes harcot folytattak kultúrájuk megsemmisítéséért,
gazdasági és jogi kisemmizésükért, másodrendű
állampolgárként kezelve őket, akiknek két választás állt rendelkezésükre: vagy
az erőszakos elnemzetietlenítő beolvadás, vagy a kivándorlás.
Ez a politika
be is vált kezdetben, s mint „eredményestől”, vérszemet kaptak az
összes kormányok. A kisebb etnikai közösségek, mint a bolgár, örmény,
görög és török-tatár be is olvadt, a
német és zsidó etnikum tagjai kivándoroltak anyaállamuk váltságdíjának
jóvoltából. Így pl. a romániai zsidó népközösség, melynek a második világháború
előtt több mint 800 000 tagja volt, mára kevesebb mint 50 000 maradt belőlük. A
csaknem 900 000 tagot számláló németek 200 000-re apadtak. Így hát a román
állam homogenizáló politikája eredményes volt, és nem is akar lemondani erről.
K. képviselő:
Köszönjük válaszait, és biztosítjuk Önt, hogy
tájékoztatjuk az amerikai kongresszust és a kormányt az Önnel folytatott
beszélgetésről és a magunk észleleteiről.
K. K.:Hölgyem és uraim, hálás vagyok Önöknek türelmükért és azért az
erőfeszítésért, hogy eljöttek Romániába, ide Marosvásárhelyre is. Nagyra
becsülöm az amerikai kormányt és az amerikai népet azért az erkölcsi
támogatásért, amelyet a Romániában élő belső disszidensek és demokraták iránt
tanúsít, azok iránt, akik a szabadságért, a demokráciáért és az emberi jogokért
szállnak síkra.
Végezetül
arra kérem Önöket, közvetítsék véleményem a Kongresszusnak és a kormánynak,
hogy egyetértek azzal, ha továbbra is fenntartják Románia számára a legnagyobb
kedvezmény elvét. Bízom abban, hogy ez mind a román, mind a nemzeti kisebbségek
javát fogja szolgálni.
Marosvásárhely,
1980. április 25.
Jegyzőkönyv
vezetők:
Hosszu
Cornel, Dungaciu Vilareta
Hitelesítette:
Király Károly
