Az első tikos szolgálat ,amelyikkel meggyűlt a bajom.

Kicsoda ön Király István?

 Mottó (1) :Az igazság az egyetlen olyan dolog, amit az emberek nem hisznek el.

Mottó(2): Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem megyzőni arról, hogy őket hülyitik

/Mark Twain/

Király István, az Állami Levéltár Hargita megyei fiókjának volt igazgatója. 1943-ban Marosludason született, de szülei  öt gyermekükkel együtt  1944 januárjában átszöktek Észak –Erdélybe. Marosvásárhelyen telepedtek le.  Itt élt 1968-ig miközben 1966-ban  Kolozsváron történelem-filozófia szakos oklevelet szerzett. Másfél évig  Mezőcsáváson tanított. 1968 februárjában, a megyésítéskor, Csíkszeredába került. Előbb a Hargita megyei KISZ Bizottság titkára, majd 1975 november 1-től  az Állami Levéltár Hargita megyei fiókjának  igazgatója lett. 1980-ban megtagadta új párttagkönyvének átvételét. 1988-ban családjával együtt kitelepedett Magyarországra.  Két évvel ezelőtt kérelmezte   A SZEKURITÁTÉ LEVÉLTÁRA TANANULMÁNYOZÁSÁNAK ORSZÁGOS TANÁCSÁTÓL (CNSAS) , majd a tavaly szeptemberében átvehette, a  7 kötetből álló és több  mint 2500 oldalt kitevő, megfigyelési dossziéját. Jelenleg  ezt tanulmányozza, miközben „Egy volt ifjúkommunista a damaszkuszi úton” című/témájú könyvének megírását is tervezi, amire csak akkor kerít sort, ahogyan viccesen fogalmazva,egy  székely vicc csattanójával érzékeltetett „ Ha a jóisten is megsegít és az ülepem is kibírja”

Úgy tűnik, nehéz feladat előtt áll, hiszen vallomásokat ír, miközben mások Önről készült – nem éppenséggel jóindulatú – vallomásait böngészi. Milyen érzés ez?

Elégé vegyes. Jóérzéssel tölt el újra átélni az akkori eseményeket, még a nagyon kellemetleneket is. .Megfigyeltem más dolgok kapcsán is, hogy a rossz emlékek  az idő múlásával  gyakran megszépülnek. KISZ-szes éveimre sem gondolok rossz lelkiismerettel. Erre majd később visszatérek

 Több mint 25 év telt el dossziém lezárásától. Most  egy egészen más  korban  élünk: a félelem, az állandó gyanakvás légköre már nem lebeg körül. Vagy mégis ?

Nagyszerű dolog és büszkeség tölt el, hogy újra átélhetem, azt, amit akkor talán, az események forgatagában akkoriban  kevésbé észleltem/észleltünk. Soha , sem előtte  és talán  ’89  után sem zárta össze családunk  annyira mint attól az időponttól kezdve, mikor Károly bátyám 1977-ben megkezdte a maga sajátos, de utólag bizonyítottan hatékony módszereivel  nemzetiségi jogvédő tevékenységét , amelyet nemzetközi sajtóban akkoriban inkább a  „disszidensi”-  tevékenységnek neveztek .

 Nem csak  a hat testvérre gondolok, hanem, nagyszerű édesanyánkra is, aki 1980 februárjában adta vissza a lelkét a mindenségnek. Őt, akárcsak  1971-ben édesapámat, Csiha Kálmán a  marosvásárhelyi vártemplom  lelkésze búcsúztatta: gyermekeitől,menyeitől, vejeitől, unokáitól,  népes rokonságától és nagy számban az  utolsó útjára elkísérő, szomszédoktól, ismerőseinktől  és ismeretlenektől. Mert 1980-ban egy temetésnek is lehetett politikai színezete. Sokan úgy vélték , Király Károly édesanyja temetésén való részvétel egy csendes, de annál nagyobb súlyú politikai állásfoglalás ! Hogy a hatalom is így gondolkodott, azt mi sem bizonyítja jobban a néhány hónapra rá, a Galócáson(1980 május elején) örök nyugalomba helyezett,Burján Ferenc temetéséhez   kapcsolódó szekurítátés iratanyag igen bőséges volta

. Ezen a temetésen bátyámmal együtt én is részt vettem és dossziémat nagyban vastagították  az oda bekerülő jelentések  és besúgói  beszámolók.  De ezt a témát külön szeretném feldolgozni, mivel mindössze  édes anyám temetését követő harmadik hónapban  , azaz május közepén volt amelyet „A galócási veszedelem” vagy  „riadalom”cím alatt szándékozom megírni.  Galócáson történtek csak egy szindrómát fejeznek ki.  A „riadalom” kitörésének sajátos okai voltak.  Az állambiztonsági szervezet riasztási készültségben volt, mivel a nemzetközi sajtó     szalagcímeken kürtölte világgá  a szenzációt : Király Károly újra bírálja Romániát a nemzetiségekkel szembeni diszkrimináció miatt!  Ilyen és ehhez hasonló és sokszor a bulvársajtóra jellemző bombasztikus címekkel közölték a tény állást: 1980 április 24-én KK. családjával együtt közös vacsorán vett az amerikai Kongresszus két szakértőjével az  Egyesült Államok bukaresti nagykövetség titkárának jelenlétében. A híradásokban természetesen nem szerepelnek azok a háttér információk aminek birtokában jelenleg vagyunk, A lényeg az , hogy ezen estben nem sikerült  pártunknak és kormányunknak meggátolnia, hogy találkozzon ezzel a küldöttséggel.  Az előző kísérletnél, hogy nyugati diplomaták újságírók találkozzanak vele,  Cálárasi-ra rendelték egy minisztérium által rendezet tanácskozásra  és  helyette  Hajdú Győző nyílakózott, aki természeten: „minden nagyon  jó, minden nagyon szép,  mindennel meg vagyok elégedve!” ferencjóskás, mai szóhasználattal „piár” fogást alkalmazott.

 Az amerikai törvényhozás  alsóháza  küldte őket  Romániába, hogy tájékozódjanak a  helyszínen. Fogalmazhatnák úgy is ,  hogy a  Ceausescuék  kissebségi politikáját, pontosabba annak konkrét gyakorlatát, az elnyomást, a diszkriminációt,a kisebbségi és emberjogi  panaszokat. Túl voltunk már  Paul Goma  az országból való kiutasításán ,  a Zsil- völgyi bányász-zendülésen, Pacepa tábornok elmenekülésén az országból és , - a „Vörös Horizontok” című könyvének kiadásán. Tehát már túl sok volt a rendszer rovásán.  A román politika  erre az időre már komoly  presztízs veszteséget  volt kénytelen elviselni.

 Bátyám az  1977-től 1980-ig terjedő időszakban Románia legismertebb és leghitelesebb ellenállójává vált. Hitelessége abban állt, hogy valamikor tagja volt a kommunista nomenklatúra elitjének. Nem lépett ki a pártból, mind  ahogy én tettem, így belülről tudta bírálni  az akkori gazdasági- , társadalmi- ,oktatásügyi-, művelődésügyi konkrét gyakorlatot .és embertelen rezsimet, a túlkapásokat bírálni  és elítélni azt. Ebben az időben Ceuasescu  és családi-baráti  klánja, mindenáron megakarta tartani az Egyesült Államoktól által előzőleg megadott kereskedelmi kedvezményeket.. Az EÁ pedig mindegy mézesmadzagként húzta el az egyes országok előtt, hol ennek megadásának  lebegtetésével,   hol megvonásának veszélyével igyekezett befolyásolni az érintett országok ember- és szabadság jogi politikáját, helyzetét.

 Érdekes módon az ügyiratomban úgy fogalmaznak,  hogy a román legfelső vezetés  kezdeményezésére jött létre a találkozó,  1980 április 24-én este Maros vendéglőben, egy vacsorával egybekötött, családias jellegű, elbeszélgetésre . Ezen  bátyám tudtával  szekurítátés főtisztek is részt vehettek.. Bátyám felesége(Helga) és kislánya (Ingrid) is  hívatalosak voltak a vacsorára.. Amerikai  részről,  a Kongresszus által delegált szakértői csoport két képviselője  és  a bukaresti  nagykövetség Hall Pattison nevezetű titkára volt jelen.  A vacsora és a beszélgetés végén  derült ki, hogy Pattison úr többször is beszélt „Helgával” és még arról is tudomása volt, hogy „Ingrid nem rég influenzás volt” !!! Az állam biztonságiakat nem nagyon zavarta ez az „in flagranti” lebukás . A szokásásós „plan de masuri” –ba azt is belefoglalták, hogy kapcsolható a követség, de amennyiben kényes kérdések hangzanak el rögtön meg kell szakítani a tefonkapcsolatot.

 Károly a szokásosnál  mérsékeltebben, de  kellő határozottsággal  fejtette álláspontját, ami így is szenzációként  hatott a világsajtóban.

 Az általa elmondottak csakhamar a világsajtó címlapjaira kerültek és ezek alapján a Szabad Európa rádió jóvoltából Romániában is ismerté vált.

Ilyen előzmények után került sor a Burján József temetésére Galócáson.  Ezt a történetet külön témában szándékozom feldolgozni, mert igen tanulságos a Szekurítáté filozófiája,módszerei, szervezettsége, de melléfogásoktól sem mentes „áldásos” tevékenysége szempontjából

  Az ún. „urbánus legendákat” kedvelők pedig csemegézhetnek azon, hogy miképpen születtek már akkoriban is ilyen meseszerű történetek.

.  Visszatérve az eredeti gondolatmenethez , elmondhatom,hogy mi  testvérek ( Árpád  a legidősebb,- szobafestő brigádvezető-  , Attila- az Elektromures vállalat szerszámlakatosa-  Ibolya- középiskolai, magyar –francia irodalom- és nyelv tanár,  húgunk  Erzsébet, - egészségügyi asszisztens a TBC korházban- , és szűkebb családjuk , (mindannyian Marosvásárhelyről) -    mennyire egy hullámhosszon voltunk mindannyian támogattuk testvérünket , mindenikünk a maga képessége és lehetőségei  szerint. Ebbe beleértem az egyszerű, mindössze négy osztály  végzett, édesanyánkat  és   nem  beszélve a szűkebb és tágabb  népes rokonságunkról. Mind tudatában voltunk annak, hogy a nem kis kockázatot vállaló, mai szóhasználattal élve, „kisebbségi jogvédő” és diktatúra ellenes harcát, kellő háttér nélkül nem tudja sikeresen  megvívni.

 Tekintélye volt a családban,és az egész országban, amit főleg Kovászna megye élén töltött,  valamivel több mint négy év alatt szerzett. Nem csak az ún.  elit, hanem az egyszerű magyar emberek körében is, elsődlegesen a Székelyföldön.    Ellenzéki  tevékenysége amit 1977 ben kezdett meg  , szinte  egyedül állóként  robbant be a köztudatba  és abszolút  meglepetésszerűen és felkészületlenül érte  még Ceausescut és holdudvarát..

Jól emlékszem, úgy 1974 tájékán , elbeszélgettünk, Bálint András újságíróval,a kissebségeket sújtó egyre nyomasztóbb állapotokról. Ő hívta fele a figyelmemet: „Nézd Pista, az értelmiségiek úgy általában teszik a magukét,( gondolom ma is közismert, hogy kikre gondolt, biztosan nem Hajdú Győzőre és még egynéhány pecsovicsra! , de még én egyetlen egy  magyar politikus nem akadt  aki felemelné szavát az érdekünkben”). Igazat adtam neki. Mikor, 1977 után még egyszer összefutottam vele, elnézést kért ,de hozzá kétkedéssel kérdezve: „Lesz valakinek bátorsága, hogy kövesse?”- majd elválik replikáztam én.

 Más szempontból is megnyugtatott a dosszié tanulmányozása. Komoly lelki megrázkódtatás, nagy csalódás nem ért. Barátaim és legközelebbi ismerőseim, munkatársaimat   zöme nem sárosodott be, és akik már elmentek, emléküket itt őrzöm a szívemben  a végső találkozásunkig. Két  legjobb gyerekkori barátom, Várdai György és Szép Zoltán, akik Marosvásárhelyről követtek engem ide a csíki „Rodostó”-ba, a  Munkaügyi Igazgatóságnál dolgozó munkatársaim, volt marosvásárhelyi vagy egyetemi kollégáim, ismerőseim többsége, néhány kivételtől eltekintve szimpátiával és cinkos összekacsintással támogatott. Akárcsak mindazoktöbbsége akikkel  ott Hargita megyében ismerkedtem meg.

 Ismeretségi köröm igen széleskörű volt a megyében, már csak funkcióim, betöltött tisztségeimből adódóan is.    A párt- és  KISZ- szervekkel , sőt a  BM megyei felügyelőség-, ügyészség-,  törvényszék-,az ügyvédi kamara-,a tömegszervezetek, az iskolák- ,a művelődési és kulturális  intézmények-, az ipari és mezőgazdasági vállatok- ,a megyei statisztikai hivatal,a megyei- és városi néptanácsok vezetőivel és más felelős beosztású dolgozójával kerültem kapcsolatban. Nem hagyhatom ki   a bevett  felekezeteket sem ,mivel mint levéltár igazgató minőségemben ebben az időben közvetlen kapcsolatban álltam papjaikkal , esperességeikkel.  Törvény erejével írták elő mindenkinek, hogy jelentse be és leltárt adjon a területileg illetékes állami levéltár fiókjainak a birtokukban vagy kezelésükben álló iratáraikról. Ez a kötelezettség még azokra a magánszemélyekre is kiterjedt akiknek birtokában régi   iratok voltak.

    Csíkszeredába kerülve néhány  év alatt azonosulni tudtam  a székelységgel, jelenével és múltjával sajátos észrájásával és késztetést kezdtem érezni, hogy én is hozzájáruljak, ezen sors verte népcsoport,  helyzetének jobbításához, nyelve, kultúrája, nemzeti identitása megőrzéséhez, ha lehet pedig erősítéséhez.

 Nem feledkezhetek  meg arról sem,hogy  az alatt a húsz év alatt ameddig Csíkszeredában volt szerencsém élni és tevékenykedni( előbb mind az akkori hatalom részese, majd kegyvesztettje) jutottam el oda , hogy visszaforduljak a saját damaszkuszi  utamról.   Akkor - a Szekurítáté állandó fókuszában-  nem csak tiltakoztam  hanem, kikértem magamnak, hogy irredenta lennék és azt is, hogy nacionalista. Nem is éreztem magam annak. Az egyetemen például, nem csak szobatársa , hanem jó barátom  volt  Marius Porumb , nagybányai származású év- folyam társamat ,  aki ma a legmagasabb tudományos címekkel rendelkezik és számos nemzetközi művészettörténészi- és más jellegű nemzetközi társaság tagja. Valamikor a 80 –as évek elején azért még jártam nála Kolozsváron, miután elvette Vida Géza leányát Zoét. Eljött 1970 nyarán az első feleségemmel kötött házasságunkra és résztvett  azt követő ,a városi  művelődési ház kis termében tartott „KISZ-lakodalom”-unkon is.

 A menyasszonyt ,a jó régi szokás szerin, megszöktették. A két főkolompos  két jó barátom volt. Az egyikük, a vendég Marius.  Én és a családom ilyesmire nem számítottunk.  Hadd ne részletezem: a lakodalom szinte botrányba fulladt. Egy órán át  sokan kerestük őt és a szöktetőket   a művelődési házban. Ő és két szöktető egy félórán át , előbb közeli  parkban hintáztak, majd mikor észrevették, hogy a keresés kint is megkezdődött, behúzódtak egy közeli tömbház lépcsőházába. A helyi barátom jött rá, hogy túllőttek a célon és botrány van kitörőbe. Így  rövidre zárta gyerekes csínytevésüket. Természetesen már későn. Árpi bátyám és több KISZ-es kollégám fejéből senki sem tudta kiverni, hogy nejemnek házasságunk első pillanatától  „barátja” volt Kolozsváron, aki még a lakodalmunkon is részt vett. A békát lenyeltem , de rádöbbentem , hogy  az „éles szemű” vagy „jóindulatú baráti” pletykáknak , akár önbeteljesítő hatásuk is lehet. 

 Visszakanyarodva, ezen kis „pikáns” kitérő után, a magyar-román interetnikumú kapcsolatokra (ahogy D. Kiss János mesélte, mit mondott a Scanteia egyik rovat vezetőjének, mikor az egy újabb írást kért tőle, bizonyítandó a nagy román-magyar barátságot: „Ti fent ott Bukarestbe, azt hiszitek, hogy mi itt a Székelyföldön , románok és magyarok egész nap, nem csinálunk egyebet, csak ölelkezünk, táncolunk és közben csókolgatjuk egymást?”

Komolyra fordítva a szót, Bármely munkahelyen helyen ahol megfordultam, egy két-kivételtől eltekintve, jól kijöttem a román kollégáimmal is. Ennek ellenére ma,  hetvenéves koromban, már érdemnek tudom elkönyvelni  a diktatúra által  rám sütött  „nacionalista-irredenta” bélyeget. Minden értelmiségi és nemzeti önérzettel bíró magyar ember, a román hatalom szemében, „született irredenta”  vagy „horthysta” és jobb esetben „nacionalista”  objektumként volt nyílván tartva.  Biztosan  vannak még  olyanok aki emlékeznek, akkoriban nagy port felvert eseményre ,midőn János Pál múzeum igazazgató és  a régi könyvek és nyomtatványok szakértője Muckenhaupt Erzsébet megtalálták a csíksomlyói ferencrendi kolostorban befalazott kéziratokat  és néhány ősnyomtatványt, köztük a Kájoni-kódexet is. Már nem emlékszem pontosan  melyik lapban, de magyarul  is megjelent ,(talán a Hét-ben) egy helyi kémelhárító tiszt cikke, aki egy fantasztikus mesével áltatatta a „nagyérdemű” olvasótáborát :

„Volt egyszer-hol nem volt  a második világháború elején egy Csíkban szolgáló, gonosz  horthysta tiszt, aki az összeomláskor a szerzetesek segédletével befalazta a kincseket és most visszatért, hogy titokban ellopja a román nép nemzeti kulturális örökség  ezen szegmensét. De  jött a bátor és talpraesett hős, a  Pácálé és ő felfedte szándékát s megakadályozta ezen rablást. Majd átadta megőrzésre a Csíkszerdai Múzeumnak ezen felbecsülhetetlen értékű  román kulturális  örökséget!”

Vélhetően a  nacionalista beállítottságú románok, akik elsődlegesen az odatelepedett  új románok értelmiségi köreiből kerültek ki, de akadt köztük  Toplica és környéke „őshonos” románjai  közül is néhány  Gheorghe  Chiper,  nem tudom honnan származott csak azt, hogy az Informatia Harghitei napilaptól  feljelentett hogy diszkriminálom a románokat. ( Ez ma sem ment ki divatból!)

 Azzal fordulta pártszervekhez ,hogy a Kötöttáru gyár az én utasításomra nem alkalmaz  románokat  Ezt  ő  azoktól a Csíksomlyói Speciális Iskola végzőseitől tudja, akiket ő maga is tanított és telefonon felhívva a gyárat azok konfirmálták a román kislányok által neki elmondottakat .  Mondanom se kell , hogy a vizsgálat után amit a pártszervek lefolytattak , nem találtak semmi jelét, hogy törvénytelenséget követtem el és visszaéltem volna hatósági jogkörömmel és diszkriminálták volna őket.  Sőt!   Mindenütt előnyt élvezetek és tudatosan telepítették be tömegesen a románságot. A román  pedagógusokat és orvosokat és más értelmiségieket akár kényszerítő eszközökkel is  küldték  Székelyföldre és más többségében magyarlakta területekre.  Röghöz kötötték őket akár  csak középkori jobbágyokat  a hűbéruraik. Nem hinném ,hogy még sokan emlékeznek arra, egy scornicesti-i Ceausecu- leányzót  is kineveztek a Hargita fürdői általános iskolába. Néhány nap múlva  már az egyik csíkszerdai ipari líceumban találta magát! Ez a helyzet csak 1990 elején szűnt  és ahogy azt Várdai György barátommal , ( megye  akkori ideiglenes prefektussa)  folytatott többszöri beszélgetéseink közben terítékre került ez a kérdés  is.. A tavaszi szünidőben mentünk először haza,  lévén, hogy én 1988 február elsejétől  a Békés megyében található járásközpont, Mezőkovácsháza városka  Hunyadi Jánosról elnevezett gimnázium történelem és  filozófiát   oktató „tanár úrrá”  előléptetett  pedagógusa voltam.

Többek között  ezen probléma kör is  terítékre került  aktualitása  miatt. Gyuri barátom említette, hogy gondok vannak a megyében, mert tömegesen mentek és mennek el az idekényszerített román fiatal szakemberek, első sorban a pedagógusok.

 1987- tavaszán  a megyei tanfelügyelőség kimutatást készített az előző  három  tanévben a  megyébe kinevezett pedagógusokról. Ezt az anyagot kérésemre  a Munkaerő Hívatalánk is átadták. Az állambiztonsági szervek megtudván vizsgálatot indítottak Korodi Etelka statisztikus ellen és felelőségre akarták vonni. Hanyagságból- vagy más okból nem tudom  de tény, hogy a kimutatás „ hivatali titok”-nak sem volt  minősítve.  A fennebb elmondottakkal  , csak azt akartam érzékeltetetni, hogy Trianon  után  a román hivatalos politika minden becsületes és népéhez ragaszkodó magyar embert zsigerből „nacionalistának”(és még ez volt a legenyhébb minősítés) „irredentának”és akár „sovinisztának” is kiállított ki. Százával lehetne megjelentetni  ilyen „irredenták hétköznapjai”-ról  szóló könyet  akiknek  „hősei” mindössze azt a bűnt  követték hogy politikai vicceket meséltek szűk baráti körben, néha nyilvánosan összejártak    suttogtak, és kommentáltak bizonyos párt és állami intézkedéseteket, netán magyarországi  rokonokkal , ismerősökkel tartották kapcsolatot.

Külön szeretnék beszélni Ritiu Máriáról, a munkaügyi igazgatóság vezetőjéről, aki miután meggyőződött képességeimről határozottan kiállt mellettem és nem engedett sem a Szecuritáté sem a megyei párt bizottság nyomásának, hogy egy olyan munkakörbe helyezzen el, ahol elszigetelödöltem volna. tudtak volna szigetelni a megyei intézmények és vállalatok vezetőitől az ott tevékenykedő ismerőseimtől, vagyis legjobb információs lehetőségeimtől. Huszonöt év után végre alkalmam adódott, hogy kifejezzem nagyrabecsülésem korrektségért, gerincességéért és ellenállt a nyomásának, hogy olyan munkakörbe helyezzen át ahol kapcsolataim   és információs lehetőségeim nagymértékben leszűkülhettek volna.Közismert  személyiségek is mellettem álltak és kifejezték szolidaritásukat- közülük hadd említsem meg azokat, akik mintegy „patrónusaim” voltak a történészi  tevékenységem elindításában : Demény Lajos, Egyed Ákos, Imreh István és Magyari András.

 Erkölcsi kötelezettségemnek érzem , hogy hangsúlyosan  kiemeljem  Péter Ferenc volt szekurítátés altiszt  szerepét, akivel sikerült több éven át tartó, - szerencsénkre  fel nem fedett-  kapcsoltunk révén, belföldön és külföldön is „vihart kavaró” akciókat véghezvinni. Ezek a dolgok már nyilvánossá váltak , egyrészt  bátyám , Király Károly „Nyílt kártyákkal” című könyvének első kötetében elmondottak révén ( ez ma már a Magyar elektronikus könyvtárban <MEK>)  is elérhető. -KI.) Másrészt Balogh Júlia, Péter Ferenc és két társa vallomásai alapján cikket jelentetett meg 1998 év végén  az Erdélyi Napló  48-50.számaiban, „ A Szekuritáté és a magyarok” címmel. (Ennek van egy másik  változatát a neten találtam meg „ Mesél egy volt szekuritátés: a román titkos szolgálat és a magyarok” címmel .  Aláírás : Duna Tv.)

 Jeszenszky Ferenc  be is perelte Péter Ferencet, régi pénzben egymilliárd  lej kártérítést követelve, „jó hírnevének és szakmai becsületének”(sic!) megsértéséért. Keresetét végül elutasította a marosvásárhelyi törvényszék. Több éven át zajlott a per, ami anyagilag és lelkileg is megterhelt  az amúgy is beteg  alperes szervezetét . Ehhez kapcsolódóan van még egy abszurdumnak tűnő információm: Péter Ferencet, kb. egy évvel halála(2009 július) után,  Nagy Benedek, volt parlamenti képviselő, is perbe akarta hívni!!!  2000-ben ő volt az , aki megfenyegette Feri barátomat és legeredményesebb „harcostársamat” hogy ügyeljen mert:  „beindul a gőzhenger és neki annyi!”. A kibontakozó polémiához én is hozzászóltam, ami az Erdélyi Napló 2000/ 3, számában (január 18) olvasható „ A  lehallgató úr  és a <gőzhengeres>  lehallgatott hitelesége” Mondanivalója pedig mára sem évült el.

A negatív dolgokról, sok emberrel szembeni csalódásimról,  az eddig elmondottakon kívül haggya , hogy most ne beszéljek. A megfelelő időpontba majd sort kerítek erre is.  Egy székely vicc csattanójával zárnám a kérdésére adott választ.  Abban az esetben kerül minden tervem megvalósításra   „…amennyiben a jó isten megsegít és az ülepem is kibírja”!

Térjünk vissza kissé útjának elejére. Hogyan is lett ifjúkommunista s nem utolsó sorban ifjúkommunista vezető Király Istvánból? Mi adta az indíttatást, hogy jóval idősebb bátyja, a később szintén ellenállóvá lett Károly nyomdokaiba lépjen?

 Dióhéjban: Hat gyermekes nehézsorsú család negyedik fiúgyermekeként jöttem a világra, ezért én voltam a család öcsikéje és Öcsinek is szólítottak, nem csak a családban, hanem  gyerekkori barátaim is. Gyerekeik ,unokáik már elő is léptettek:számukra  „Öcsi bácsi” vagyok! Károly bátyám az említett könyvében részletesen leírja mi vitte  az IMSZ-be (a későbbiekben KISZ) és végül a kommunista pártkarrier útjára. És arról  val  miképpen ábrándult ki belőle  és mondott le pártfunkcióiról 1972-ben, majd minek hatására kezdte meg 1977-ben a romániai magyarság érdekében „disszidensi” tevékenységét. Az ő pályafutása sokban befolyásolta az én életutam kezdeteit is. A megye- rendszer visszaállítása (1968 februárjában ) engem  a mezőcsávási  általános iskola tanáraként és a község KISZ-tikáraként „ért utol” Kapusán Lőrinc ( ha a helyzet úgy kívánta:  Cápusan Laurentiu)  akkori KISZ-aktivista és jó ismerősöm rábeszélésre  „emeltek ki”. Lőrinc azzal érvelt és győzött meg, hogy fogadjam el a kínálkozó lehetőséget, mert  most új szelek fújnak  az ifjúsági szervezetben is. Ezutántól a fiatalok igényeinek megfelelően- főleg kulturális- , sport-  turisztikai- és , szórakoztató tevékenységekkel- kell  foglalkoznia KISZ-nek. Hátérbe  szorul az addigi unalmas , munkaverseny-szervezési, vas-  és tagdíjbegyűjtő tevékenység és más hasonló dolgok , amelyek nem, hogy vonzották hanem egyenesen  taszították a fiatalságot.

 Február 18-án, a 25. születésnapomon érkeztem meg,-  az akkori volt tartományi,  de  időközben a  Hargita megyei  KISZ-bizottság első titkárnak jelölt Hadnagy János  kocsijával-  a gyönyörű havas Hargitán keresztül Csíkszeredába. Útközben Hadnagy arról is beszélt nekem, hogy az új irányzatnak megfelelően a KISZ-nek sok fiatal, jól- felkészült aktivistára van szüksége. Az én volt egyetemi csoporttársaim közöl  még ketten kerültek oda: Szabó Rózsika és Bács Károly, akik  Csík-  rajonba tanárosodtak. De  felsőfokú végzettséggel rendelkezett  a régebbi aktivisták közül  Vencel Anikó , Bartha Zsóka ,Suciu Antonie , az  ’68-’69 -ben  „promováltak” közül pedig - a előbb említtek mellett- Mirk László, Szőke Géza , Sprencz Ferenc, és  Papp János. Később , többen a Stefan Georghiu pártakadémiát nappali- vagy  levelezői tagozaton elvégezték és felsőfokú végzettséget szereztek. Közülük igen tehetségesesnek bizonyult Bálint Dénes, a kötöttárugyár  KISZ-titkára , aki megyei KISZ aktivista tisztségéből, hamarosan  a kommunista ifjúsági szervezett KB. (Központi Bizottság) titkári székében találta magát. Értelmessége ellenére, ez tisztség nagyon hiúvá tette („felmászott az uborka fára” szindróma!) és mikor hivatalosan néha eljött a megyébe úgy „feszített mind a kakas a szemétdombon”. Ez viszont már akkor történt, mikor újra a régi a lemezt kezdte elővenni a  Ceausescu féle vezetés. Újra a munkás fiatalokat , kezdték előtérben helyezni a párt káder-politikájában, mert az akkori dogma  szerint  könnyebben formálhatóak és hűségesebb vezetőkké válhatnak..  Fábián András , aki Hadnagy távozása után, 1968 őszén került az első-tikári székbe, becsültére legyen mondva, megfeszített munkával és nagy kitartással, levelező tagozaton szerzett közgazdasági oklevelet. Nem a „foxi-maxin”, ahogy magyar honban ma is nevezik az egykor két éves káderiskolákat,  és tehetségesebbeket, tovább küldték egy ún.  egy éves „szakosítóba”. Ezt elvégezvén, akkor főiskolai végzettségűnek ismerték el. Romániában viszont Stefan Gheorghiu pártakadémia volt a káderutánpótlás elsődleges. Ott az egyéves a nappali tagozatos vagy   

 A megyésítéskor, a  pártszervezet - , a néptanács-, a szakszervezet- , a  KISZ- és  pionírszervezet,  megyei alakuló ülései magyar nyelven zajlottak le. Magyarul terjesztették elő a jelentéséket, a román anyanyelvűeknek írásban osztották ki, a hozzászólását pedig  mindenki saját anyanyelvén tette meg. 1968 augusztusában , a Varsói szerződés öt tagállamának  Csehszlovákia katonai lerohanása után , nagyra értékelve Ceausescu akkori kiállását  és tiltakozását,  kértem felvételem a Román Kommunista Pártba. Októberben már propaganda- és kulturális ügyekért felelős titkári tisztségben találtam magam. Két szekció-vezetővel dolgoztam: Bács Károly  felelt a politikai-ideológiai tevékenységért,  Mirk László, , magyar irodalom – és nyelvtanár-  pedig a kulturális tevékenységért. Együtt igen jó csapatot alkottunk.

 Az első, - az „ejtőernyősökre ” még igen  sanda szemmel  tekingető  tősgyökeres szerdaiakat is megmozgató és nagy visszhangot kiváltó rendezvényünk az Ifjúmunkás Matiné volt. A városi művelődési házban telt ház előtt zajlott le az rendezvény ,  melynek témája a csíki bicskázás hagyományának tovább élése volt. Felszólaltak az ügyészség ,a  milícia, a bíróság , az iskolák képviselő is , köztük a nagytekintélyű Bajkó Barabás nőgyógyász főorvos  és Eigel Ernő , az akkor  a fennállásának 300. évfordulóját ünneplő  elméleti líceum igazgatója és sokan mások. Ezzel az igen jól sikerült   rendezvénnyel - amelynek ötletgazdája, ugyan az Ifjúmunkás , szervezője azonban  megyei és városi  KISZ-bizottságl volt-  megkezdődött  az időlegesen megújuló  KISZ  elfogadása a városban és a megyében is. Az elfogadottság alatt értem mind  újdonságokra fogékonyabb és tanultabb  fiatalokat, mind a  velünk együtt működő társadalmi- , oktatási- művelődési  és sport szerveket, intézményeket.   Sokan  értékelték úgy,hogy az ifjúsági szervezett kezd végre  lényegbevágó dolgokkal  és a fiataloknak vonzóbb tevékenységekkel is   foglakozni. A csíkszeredai értelmiség egy része jogosan sértődött volt , mert a 1968 februári „lázadásuk” után úgy látták, hogy büntetik őket és nem kaptak megfelelő számú képviselete sem a város sem a megye vezetői tisztségeiben A tartózkodásuk az idegenből odakerült nagyszámú mérnők, közgazdász, orvos , újságíró és más foglakozású fiatallal szemben eltartott néhány évig, mindaddig amíg  bizonyítottuk, hogy megismertük az ottani sajátosságokat és azonosultunk  a  tősgyökeresek problémaival és tudunk és akarunk is tenni a város és megye ifjúságának nevelésért  a szó pozitív értelmében, beleértve nemzetiségi önazonulást is.

 Hadd meséljek el még néhány „sztorit”. A csehszlovákiai intervenció híre Tusnádfürdön érte utol a megye vezetőségét és azt a nagyszámú közönséget, amelyik fogékonynak mutatkozott és megjelent egy egészen újszerűnek beharangozott  rendezvényre. A Csukás tó közepén található színpadon  és a tó vízén  került sor a Szent Anna tó legendájának bemutatására  a tánc, a zene és fényjáték eszközeivel.   A hintót , amelyben   a vár ura ült  és Anna és a többi lány  vonatatta, egy csónak  jelképezte. Sajnos a megvilágítás és hangosítás rosszul sikerült, ugyanis  korszerű  technikai eszközökkel   egyetlen egy intézmény sem rendelkezett még abban az időben. Az előadás közepén vettük észre , hogy egyre másra ülnek kocsijukba és távoznak a „nagyfőnökök”. Tíz-tizenöt percre rá már mindenki tudta, hogy miért riasztották őket. A tömeg is kezdett oszlani és érdektelenségbe fulladt a rendezvény. Mi néhány ottmaradtunk, hogy elrendezzük a kölcsönkért felszereléseket és kellékek visszaszolgáltatását. Köztük volt Kapusán Lőrinc , a rendezvény ötletgazdája és jómagam  is , aki a Sepsiszentgyörgyi színházhoz, másnap reggel vonattal vittem vissza a színházi öltönyöket. Gépkocsi igénybevételére  a riasztás és mozgósítás  miatt semmi esély nem volt.

 Megszerveztük ezen kívül  Csíkszerdában  az Ezüst Fenyő táncdal fesztivált, Az első jól sikerült, Három napon keresztül teltházzal zajlott le a városi  Művelődési   Házban. A kistermében rendszeresítettük szombat esti  ifjúsági táncestéket gyakran énekeltek ott a város kedvelt amatőr énekesei pl.. Fazakas István,  akit egyes rajongói  a csíki  Tom Jones-nak tartottak és Magyari Zsófia kosárlabdázó. A második Ezüst Fenyő, már kudarcba fulladt, a júliusi nagy melegben  már csak lézengtek a nézők.  Székelyudvarhelyen viszont Pakot József a municipiumi KISZ-bizottság, rendkívülien bátor és  kezdeményező,  első titkára, a többi helyi tényező valamint  a román TV-  magyar adásának bevonásával megszervezte a nagynevű  Siculus  táncdalfesztivált,  Ez  nem csak a magyar  zenekaroknak és énekeseknek, hanem a zeneszerzők számára is szakmai érvényesülési lehetőséget, biztosított. Csáky Zoltán  rendező és  Boros Zoltán  zenei szerkesztő  nem csak a fesztivál helyszíni közvetítését  oldották meg bravúrosan, hanem az ott befutott zenekarokat, éneseket egész évben vagy élőben, vagy felvételről  szerepeltették.

Pályája töretlenül ível felfele és egy nagyon fontos intézmény, az Állami Levéltár megyei igazgatója lett 1975-ben. Feltételezem, hogy a levéltár akkor is a Belügyminisztériumhoz tartozott és bizalmi állásnak számított…

Nem nevezném töretlen felfelé ívelésnek. Politikai karrierem  szempontjából „törésnek” lehetne tekinteni. Én nem tekintettem annak, hanem egy új kihívásnak. Lám annyi év után képes vagyok a történészi pályán is az „önmegvalósításra”?  

 Mielőtt erre rátérnék szeretnék még néhány dolgot felvázolni  „ifjúkommunista” tevékenységemből. A nemzeti érzés középiskolás koromban kezdett kialakulni  bennem és sokat erősödött egyetemista koromban, hogy minek hatására ezt most mellőzöm. Hargita megyébe kerülvén viszont teljes egészében elköteleztem magam ezen érzés mellett. Többek között a Ceausecu  politikájának 1971-ben bekövetkezett fordulata után, amelynek következtében megkezdték   és fokozatos felszámolták mindazokat az engedményeket amelyeket 1968-1971 között tettek. Sőt elkezdődött egy sovén magyarellenes politika, az egységes román nemzet víziójának gyakorlatba ültetéséért.  Képzeljünk el egy olyan kaszkadőrt, aki azt a célt tűzte ki  magának, , hogy átugorja a Gibraltári szorost. Lassan indít és hogy célját elérhess fokozatosan gyorsít!

Az előző kérdésére  adott válaszomban odáig jutottam el, hogy illusztráltam néhány példával, hogy az akkori megyei KISZ-bizottság, de ezt elehet mondani  a megyei kulturális- és művészeti bizottságról, megyei tanfelügyelőségről is,  akikkel szorosan együttműködve került megszervezésre  1968-1970között a megye legrégibb iskolái jubileumainak megünneplésére (Csíkszerdai , mai nevén Márton Áron Liceum,/300 éves/ Székelyudvarhelyen mind a volt római katolikus gimnázium, akkori nevén Dr. Petru Groza Licem /375 éves/, mind a volt Református Kollégium akkor Pedagógia Liceum /300 éve, illetve Székelykeresztúron avolt Unitárius kollégium/ 175 éves/. Szokás szerint, az ilyen alkalmakhoz illően .az iskolák tartalmas  jubileumi évkönyvet is kiadtak.

Személy szerint én kezdeményeztem a Szárhegyi Kastély( akkor még elégé romos )falai között tartott ,  középiskolai  énekkarok éves seregszemléjét. A KISZ és a megyei  tanfelügyelőség közösen megszervezte a középiskolás diákok tudományos dolgozatainak éves felolvasási ülésszakait:  román  és magyar irodalomból, történelemből és közgazdaságtanból. Az egyik ilyen rendezvényen a székelykeresztúri középiskolában nagy botrány tört ki. Ugyanis az iskola egyik diáklánya Héjjasfalva kis-monográfiáját olvasta fel. Ebben leírta, hogy , hogy az 1700-as évek közepén telepedtek be a faluba az első románok és cigányok. A rendezvényen részt vett a tanügyminisztéruim egyik képviselője is. Az felháborodott, hogy mi ez a képtelenség ,, hogy meri valaki is állítani, hogy Erdélyben előbb éltek a magyarok és a románok a cigányokkal együtt csak jövevények . Milyen tanítás és nevelés  folyik itt az iskolában és a megyében! Jelentette  a dolgot a miniszterének, a Központi Pártbizottságnak, ami  azután hetekig tartó tanügyi ellenőrzést vont maga után. Persze mi KISZ-esek is megkaptuk a magunkét.

 Más: . Bács Károllyal együtt diákokat vontuk be a két Ferenczi testvér, István - kolozsvári , egyetemi tanár és régész- - és Géza, a székelyudvarhelyi múzeum vezetője- irányításával az un. „Kakasborozda” bejárására, a tervezett régészeti kutatásaik területeinek feltérképezése céljából . Hogy ne gördítsenek akadályt a régészeti kutatásaik elé , az  akció a román hatóságok  szívét melengető  hangzatos  „limes expedíció” nevet kapta    Beindult és nagy népszerűségre tett szert  az ifjúsági turisztikai iroda (BTT) ,amely nem csak belföldi hanem külhoni kirándulásokat szervezett elérhető áron. A Sprencz Feri a falusi  fiatalok  sport tevékenységét irányította, néha egészen kitűnő eredménnyel ( falusi fiatalok  területi labdarugó bajnoksága. később  jégkorong seregszemléje, atlétikai versenyek stb.). És még sorolhatná mindazokat a tevékenységeket amelyeknek csak részlegesen és legtöbbször formálisan volt politikai üzenetük. Mindezeket, azt hiszem, ma is büszkén  felvállalhatja bárki az akkori megyei KISZ-bizottság  aktivistája közül. Természetesen,  számos sok más olyan területtel is foglakoztunk amivel ma nem dicsekszem. Ezek felsorolásától most eltekintek. Ami fontos , hogy a vasgyűjtés , politika és más propaganda  tevékenységek ,  mint például ,minden középfokú tanintézményekben kötelezően létrehozott ún „ ideológia- és politikai kabinetek”, amelyekben ott kellet legyenek Ceausescu elvtárs művei , minden fontos párt- állami-  és KISZ dokumentum, beleértve az „Homágiumot” (Omagiu) is,  nem vált becsületünkre. Elmesélnék egy történetet erről. Köztudottan ezek a kabinetek a legtöbb helyen, legyen az iskola, intézmény vagy vállalat, csak kirakat jellegűek voltak, bizonyítandó a  pártellenőrzések kapcsán, hogy  náluk végre hajtották erre vonatkozó  határozatot és utasítást.  Emlékszem , hogy a  2.  szám Ipari Szakközépiskolában tanított Nagy Benedek, akinek  az  édesapja  nagy tiszteletben álló  dr. Nagy András neve is szerepel dossziémban, oly vonatkozásban , hogy az akkori Megyei  Egészségügyi Igazgatóság és Jeszenszky Ferenc megyei  főorvos méltánytalanul mellőzik ezt a nagy tudású orvost. És lásd fia, az izgága és karrierista Nagy Benedek ápolta nagyapja Tivai Nagy András nimbuszát. Nyilvánvaló nem alaptalanul. Bár  ’56-os múltja és e  miatt börtönbüntetéssel   is  sújtott Benedeket, többszöri próbálkozás után sem vették fel  pártba.  Az iskola könyvtárosa, velünk egy lépcsőházban lakó szomszédasszonyunk, mesélte, hogy többször   nagyon durván leszidta, mert hiányzott Ceausescu elvtárs valamelyik igen fontos brosúrája vagy könyve mivel Benedek  felelt az iskola könyvtárban  létrehozott „Ideológia és  politikai kabinet”-ért.

1971, után  fokozatosan de gyorsan romlott a helyzet, ahogy pestiesen mondják: „tele lett a hócipőm”. Végül is örvendtem, hogy 1975 –ben - midőn már kezdtem kiöregedni a KISZ vezetők közül-  fel sem ajánlották, hogy áthelyeznek a párthoz, vagy valamelyik alárendelt szervéhez .   Nistor Alexandru  a csíkszeredai  levéltár akkori igazgatója keresett meg és kérdezte, nem lennék  hajlandó átvenni  helyét, mert ő , Beszterce megyébe kérte az áthelyezését. Nemsokára viszont sajnálattal közölte, hogy személyemre szóló javaslatát  Ionel Gal  tábornok (kinek felsége muzsnai  székely asszony volt!) az Állami  Levéltárak  Vezérigazgatóságának parancsnoka,  nem fogadta el, mivel  csak román nemzetiségű jelölt jöhetett számításba .Már volt egy hasonló esetem 1966-ban ,az egyetemi tanulmányaim befejezése után. A három, történelem szakkal rendelkező egyeteme (Bukarest, Jászváros és  Kolozsvár ), végzősei közül én voltam az első aki a volt Maros Magyar Tartományban meghirdetett állások közül elsőnek  választhatott.  A „szülővárosomhoz” legközelebbi mezőcsávási általános iskola román tagozatán lévő történelem-földrajz katedrát választottam. Augusztusban megtudtam , hogy egy volt szászrégeni származású  diák társam, Chiorián Ioan, a marosvásárhelyi történeti intézet kutatói állását fogja betölteni.  Az állás nem volt meghirdetve a Jászvárosi „állásbörzénken”, viszont a nagybátyja, ha jól emlékszem a tartományi néptanács alelnöke volt.

Én is szerettem volna történészi pályán elindulni. Ekkor felkerestem Fuchs Simont a munkásmozgalom- történetét kutató intézetet marosvásárhelyi fiókjának vezetőjét és felajánlkoztam  neki. Az öreg zsidó származású volt,  „illegális harcosi” múlttal.Őszintén megmondta rendelkezik üres állással  de utasítást kapott, hogy azt csak román nemzetiségűvel  töltheti be. „Ha vannak magas szintű kapcsolatai, talán elintézheti, hogy ide kerüljön.”-  zárta  rövidre beszélgetésünket. Volt, de nem éltem akkor vele. Annál önérzetesebb voltam akkoriban , hogy  bátyám segítségét  kérjem, aki akkor éppen Gyergyó-rajon elsőtitkára és néptanácselnöke volt..

   Most, egy hasonló helyzetben , nem adtam fel. A megyei pártbizottság folyosóján szólítottam le Erdélyi Elemér tábornokot és röviden felvázoltam a helyzetem. „Adjon néhány napot nekem és elintézem  az ügyet.”-válaszolta  . Beszélt a  levéltárak vezérigazgatójával és megegyeztek. Ugyanis éppen abban az időben hunyt el Árvai József a Sepsiszentgyörgyi  Állami Levéltár igazgatója. Utódjának egy regáti nőt hoztak én pedig 1975 november elsejével elfoglalhattam a csíkszeredai állást. Úgy tűnik az országban csak egy megyében tűrték el , hogy magyar legyen a megyei levéltár vezetője .

A CNSAS irataiból kitűnik, hogy az Ön megfigyelése éppen ebben az időszakban, 1977-ben kezdődött. Miért került éppen ekkor a Szeku  figyelmének központjába?

Két okra hivatkoznak 1) Király Károly testvére vagyok, aki éppen abban az évben jutatta ki külföldre az első olyan leveleit ,( májusban az Ilie Verdethez illetőleg szeptemberben Vincze Jánoshoz címezve) amelyekben élesen bírálta és a világ elé tárta  az RKP és a román állam  nemzetiségi politikáját , a magyarok és a többi nemzetiség elleni diszkriminatív intézkedéseket. A Szekurítáté már az első levél nyilvánosságra kerülés után , kérte  Szász János akkori megyei első-titkártól megfigyelésemnek engedélyezését. 2) Arra is hivatkoztak, hogy a levéltárban nagyon fontos iratokat adminisztrálok és tudomásukra jutott  , hogy ellenséges beállítottságú kutatókat  ( pl. Antal Imrét a Csíkszeredai Liceum történelem tanárát) segíttek ezen dokumentumokhoz való hozzáféréshez ,illeteve a román állam érdekeit sértő tanulmányok megírásához. Az engedélyt  végül is csak  bátyám második , azaz  szeptemberben írt és nyugatra kijutatott második levele után,  1977 októberben  19-én adta meg számukra  az első titkár. Ez nem fogta vissza őket, hogy megfigyelésemet ,  már a nyár folyamán megkezdjék és 1987 végéig folyamatosan végezzék . Sőt Magyarországon is akartak figyeltetni, amennyiben tudomásukra jut, hogy ott „ellenséges” tevékenységbe kezdek.

1980-ban megtagadta az új pártkönyv átvételét. Miért? Mit szeretett volna ezzel elérni?

Levelet is írt a Központi Bizottsághoz. Mi állt ebben? Mi lett a következménye?

  A levelet a Központi Pártkollégiumhoz  198o szeptember 2-án  postáztam eleve azzal a szándékkal, hogy másolatát , tanulva bátyám bevált módszereiből, kijuttatom nyugatra. Ezt Miklóssy V. Vilmos vállalta magára és sikeresen mag is tette.  A levélbe formailag az ellen tettem panaszt, hogy kizártak a pártból ez abszurdum, mert lényegében én hagytam őket faképnél. Persze úgy mellékesen  leírtam indokaimat amiért kiléptem a pártból. Röviden:- óriási a szakadék a párt és a kormány  által hirdetett elvek és a mindennapi gyakorlat között:

- mereven elzárkóznak, hogy nyílt és hiteles párbeszédet kezdjenek a nemzeti kérdésről

- a személyi kultusz bevezetése és napról napra történő fokozása. A levelet csak 1981 május végén olvasták fel a SZER magyar és román adásában egyaránt. Ekkor viszont az úgy nevezett, csángó ügyben is kutakodtak már három hónapja.

Akkor meséljen egy kissé többet Péter Ferenccel  való együtt működésükről . Hihetetlenek tűnik,  és mivel magyarázza, hogy mindketten meguszták száraz börrel ezt a mesébe illő együttműködés?

 1981  május végére mikor is végül is bevittek és első kihallgatásra  már  három külön akció szálai futottak össze. Sőt ha jól meggondolom négy . Ez utóbbit azért nem soroltam ide mert  csak a áttételesen érintett. Mindegyik Péter Ferenc kockázatos de  hathatos segítségének tulajdonítható.  Az első ügy amiről már említést tettem az Jeszenszky Ferenc szekurítátés ügynök leleplezése volt. Ő direkt a külföldi hírszerzésnek dolgozott. Közismert tény volt. hogy évente  többször is járt külföldön, elsősorban Németországban, az Egyesült Államokban és egyebütt is. Nem egyszer hónapokat töltött az országhatárain kívül. Sok az ország színvonalához képest  modernebb  orvosi  műszereket és drága az országban nem kapható gyógyszert, köztük a tiltott fogamzásgátló gyógyszereket is. Ezt volt az ő „biznissze”.Vélhetően ily módon fizettek „szolgáltatásaiért.”  Egy adott időpontban szükség volt rá , hogy segítsen az  egyik  legkritikusabb  hazai „ irredenta áruló”  ügyében is. Feladata az volt, hogy megakadályozza  bátyám orvosi leletei (laboratóriumi vérvizsgálat)  külföldre való kijuttatását. Bátyám beteg lett és az volt a gyanúja, hogy besugarazták. Jeszenszky mint jó barát,  megígérte neki, hogy megoldja ezt a kérdést.  Péter Ferenc így számolt be  később Balogh Júliának : „ Csíkszeredába futott be a hír, hogy érkezik egy magyarországi orvos, a nevére nem emlékszem” . Balogh Júlia pedig   aki maga is részt vett Csoóri Sándor oldalán a levelek nyugatra való kijutatásában  zárójelben pontosítja a tényeket. Idézem: „Csoóri Sándor kérésére Levendel László orvosprofesszor utazott el Marosvásárhelyre Jeszenszky főorvoshoz, hogy elhozhassa Király Károly leleteit,amelyeket Budapesten Zsebők professzor vizsgált meg. Sajnos ő nem tudta, hogy egészen más leleteket juttattak el hozzá”

 Az én személyes véleményem: fölösleges lett  volna Levendel Lászlónak  Marosvásárhelyre  utazni mivel az állandó lakhelye „barátunknak”( így többes számban , mert engem is annak tartott. A csíkszerdai líceumban a húgát is tanítottam , akárcsak Fazekas Lajos, akkori  megyei első titkár leányát) .  Csíkszerdában volt és nem Marosvásárhelyen , bár lakás ott is volt. A lényeg az, hogy bátyám, leleteit elhozta Csíkszerdába és én vezettem el a főorvos új lakásához, ami a Bulevárd- vendéglő mögötti belső udvar egyik tömbházában   találtatott és  ahová  nemrég költözött a Jégpálya negyed két szobás lakásából. (Számunkra is , akkoriban utaltak ki egy háromszobás lakást  a Vointa sport- szálló alatti tömbbe, pont az  Állami Levéltárral szemben.)   Nem mentem be Jeszenszkyhez, hanem visszatértem otthonunkba. Rövidre zárva a beszámolót, Jeszenszky nem hozta össze  bátyámat a lakásán tartózkodó  orvosprofesszorral, hanem átvette bátyámtól a küldeményt, miközben  Levendelt egy másik szobában tartotta. Miután bátyám távozott  valami más leleteket adott át .  A professzor távozása után , felhívta  Fenyő szállodában     tartózkodó bukaresti szekusokat és jelentette, hogy az ügy el van intézve , a valódi leletek nála vannak, a hamisak úton vannak Ezt a beszélgetést rögzítette hangszalagra Péter Feri. A helyiek nem tudták , hogy bukarestieknek dolgozik, vagy talán  a saját ügynökeiket  is megfigyelés alatt tartották ezt nem tudom eldönteni.  Óriási éppen Feri volt az ügyeletes a felvételről másolatot készített  és ezt átadta nekem , hogy vigyem el bátyámnak Marosvásárhelyre , majd hozzam vissza és ő megsemmisíti. A köztünk lévő megállapodást minden esetben szigorúan betartottam és sikerült abszolút konspiratív módon együttműködnünk. Petres Tivadar barátját kérte meg, hogy vigyen el Vásárhelyre  és hozzon vissza , Bátyám ezután levelet írt Jeszenszkynek amelyben tudomására hozza, hogy megtudta, hogy szekurítátés ügynök és földig lehordja, azért,  hogy anyagi előnyökért képes volt eladni  nemzetét. A levél  az én közreműködésemmel Csíkszerdában is kézről –kézre járt, később a SZER is beolvasta. A Szekurítáté tehát ezen a téren is nyomozott, felakarták mérni, sokan tudnak róla a megyében és hogy nem –e köreikből került ki az információ  „ „Frank”doktorról

Mi is volt az a bizonyos Domokos Pál Péter ügy?

Ez volt a harmadik ügy amelybe egy időben nyomozott az  Szekuritáté. Ez volt a legfajsúlyosabb a három közül , amit az is mutat, hogy a felderítés felügyeletét és irányítását  a minisztérium saját hatáskörébe vonta.  Lényegében nem Domokos Pál ügy , volt hanem ún. „csángó ügy” amibe Domokos Pál Péter úgy keveredett bele, hogy azt megelőzően, 1979-ben, váratlanul eljött Csíkba rokonokat, ismerősöket látogatott meg. Köztük  volt Kósa-Szánthó Vilma is, a Népi Alkotások Házánál tevékenykedő etnográfus és szociológus, akivel már régebbtől szakmai kapcsoltban állott. Sokaknak ajándékozott  az „Édes hazámnak akartam szolgálni” című , életét és munkásságát megkoronázó alkotásából. Most nem szeretnék többet elárulni erről , mivel tervemben van ezt témát külön feldolgozni.   

Kiknek a neve fordul még elő az Ön megfigyelési dossziéjában egyik vagy másik oldalon? Kell a leleplezés, a felfedés, a tisztázás? Mire készül? Miért tartja fontosnak, hogy közzétegye a dosszié anyagát?  Rengeteg, számító gépre kéne tenni az egész dosszié anyagát , hogy ezt meglehessen számolni. Az erdélyi magyarság mértékadó személyiségei szinte minden tagja, Kolozsvártól Bukarestig,Nagyváradtól Bakóig, sángó( akik közül utólag kiderült, hogy  Ahogy Kányádi Sándor fogalmaz a Halottak napja Bécsben „  Oh királyom , jó királyom /ki születtél Kolozsváron,/ légy érettünk közben járó / menyben s földön szószoló ……./ / ( ezt most itt fejből idéztem,tudom, hogy hibásan , de majd korrigálóm-ki.)  Ily sorok hallatán,  hát uram bocs’, ki nem gondolt volna az „Utazóra”, aki értünk járja az országot. Főleg akkor ha azt olyan átéléssel tudta előadni ahogyan Benedek Évike tette , a Mikó vár  egyik termében rendezett szavaló estjén? És Amerikában, Kanadában élő személyek is szerepelnek, sőt még egy japán nyelvész is. Nem  is beszélve  Magyarországról , az ausztriai és németországi  magyar emigránsokról!. Már félig kész vagyok a „Domokos  Pál Péter-a román állam és nép ádáz ellensége” című téma feldolgozásával és abban több tucat magyarországi személy jelenik meg!

 A negyedik ügy csak áttételesen érint de ez is éppen 1981 tavaszán tupírozta a szekuritáté és párt kedélyeit. Ekkor olvasta be a Szabd Európa rádió bátyámnak az a már említett  amerikai küldöttségnek elmondott bírálatait. Ennek visszhangjára is nagyon kíváncsiak voltak.

Hányszor bánta meg, hogy kitelepedettek, nyilván a családjával együtt,? Mondana róluk is néhány szót:

Hát ez egy nehéz kérdés, többször megbántam, de végül is rengeteg pozitív hozadéka is van.  Most erről jobb ha nem beszélek ,mert külön  témakörben szeretném megírni itteni életünket. „Hát e se semmi”ahogy,mondani szoktuk székelyesen. Feleségem, Csutak Emma , az akkori  volt kötöttárugyár KISZ –titkáraként ismertem meg vele 1972-ben, mikor éppen váló félben voltam első feleségemtől.

 Később az OGA-hoz került. Leányunk 1975-ben született. 6. osztályos volt  mikor áttelepedtünk. Fiunk, István-Károly (a második utóneve, nem  véletlen! ). pedig 3. osztályos tanuló. Leányunkon keresztül három unokával áldott meg a fennvalló.   Bennük leljük jelenleg életünk értelmét. Fiunk még „agglegény”, de csíkszeredai származású a  mennyjelöltünk! Mindannyiunk kötödése Székelyföldhöz, egyértelmű!–Még az ötéves Mór-András  unokánk , aki a tavaly járt először Csíkban gyakran mesél élményeiről. Borbála –Ágnes, 2. osztályos unokákat, most a Csíksomlyói búcsúra is magunkkal hoztuk. Mindkét gyerekünk hál’ istennek megtalálta helyét

  Az Erdélyből származottak zöme, nem tud elszakadni , szülőföldjétől. Az  áttelepedettek, átmenekültek  már a kezdetektől (1988-89)  szervezeteket „erdélyi köröket”  „egyesületeket” , „szövetségeket”   hoztak létre.  Ezek az akkor még csak a helyüket kereső önszerveződések, a kezdeti botladozásuk után, végül szövetségbe tömörültek és ma is igen széleskörű és tartalmas tevékenységet folytatnak. Mindenki figyelmében tudom ajánlani az EKOSZ színvonalas  negyedévenkénti periodikáját, az  „Átalvetőt”  Ezek a civil szerveződések  csak az anyaországiak hathatós támogatásával   ( egyházak, civil szervezetek, egyes politikai pártok, elsősorban az  éppen csak megalakult és mozgalomként működő  MDF járt az élen, de végül is maga az átmeneti  politikai struktúra bizonyos erői is hathatosan segítették ezeket a törekvéseket.,)  sikerült életre kelteniük és egy közös ernyő alá felsorakoztatni az itt élő és velük szimpatizáló magyar állampolgárokat.  Határozottan merem állítani, hogy 1988 és 1990 között „mámorban” éget a nemzet. Gondoljunk csak a1988 nyarán szervezett hatalmas tömegtüntetésre Budapesten, mely a Ceausescu   féle falurombolás ellen szerveztek meg. Emlékezzünk vissza olyan momentumokra , amelyeket lassan a feledés homálya kezd befedni. Utalok itt néhány kevésbé ismert,de  de az adott pillanatban számottevő megnyilvánulásra, mint például a Népszabadságban 1989 augusztus 4. számában megjelent  „A határokról szó ne essék!”    címmel megjelent  KK. interjúra, vagy az Erdélyi körök első országos találkozására Szegeden 1989 szeptember 2-3-án, amelyen Szűrös Mátyás akkori ideiglenes köztársági elnök is megjelent és kellő határozottsággal ítélte el a Ceausescu diktaturát, ami újból kiverte a biztosítékot a román állami és pártvezetés körében.

Az  említett 1989- augusztus 4. interjú, és ezt most árulom el először, bátyám és az közös munkám eredmény volt.  Nyári otthonlétünk alatt megbeszéltük bátyámmal , hogy milyen szellemben és elvileg milyen tartalommal jelenjen valamelyik melyik meghatározó magyarországi  központi lapban. A szöveget viszont már én fogalmaztam és helyeztem bele az akkori nemzetközi kontextusba és Fenyő Ákos álnévvel szignóztam. Ennek kéziratát ma is őrzöm.

 Az EKOSZ szegedi zászlóbontásában pedig oroszlán részt vállaltam. Ugyanis a Szegeden élő Pordány László (ma hazánk kanadai nagykövete, akkoriban  a tanárképző főiskola angol tanszékén oktató docens és felesége Csíkos Mária , a József Attila Tudomány rektori   hivatalának vezetője)  karoltak fel és vontak be a politikai küzdelmekbe  az MDF színeibe. Előbb a Békéscsabán majd a Szegeden megalakult erdélyi kör munkájába is bekapcsolódtam.

Ez  erdélyiek önszerveződése  felerősödött  az első szabadon választott  kormány beiktatásával. Pillanatnyilag, mint tudjuk a népben nemzetben gondolkodó, akkor még kisebbségbe lévő erők kerekedtek felül ideiglenesen , amelynek végül is sikerült néhány év alatt megoldani ezt a problémát  országra nehezedő   (be  elősegíteni a beilleszkedést, és valmilyenképpeni segítségnyújtása  otthon maradt, nyomorgó szüleiket, rokonaikat.  a ma is létező  EKOSZ ( Erdélyi Körök Országos Szövetsége és  amelynek létezik egy színvonalas , negyed évenként megjelenő periodikája  „ÁTALVETŐ”  címmel).  Ezen országos szervezet zászlóbontására 1989 szeptember 2-3. –án került sor Szegeden, ahol maga az akkori köztársasági elnök, Szűrős Mátyás is részt vett, és olyan beszédet tartott, hogy Ceausescunál újra „kiverte a biztosítékot”. Ezen rendezvény megszervezésében nekem is volt egy kis szerepem. Később MDF-tag lettem , az után kilépve belőle.  polgári kört szerveztem, majd megundorodtam a politikától és  mindössze a Lezsák Sándor vezette, mintegy 2500-3000 tagot számláló Magyar Fórumnak  vagyok a tagja. Ez a szervezet inkább kulturális , önismereti a nemzettudat  ápoló tevékenységet  fejt ki.

Sokan a hónom alá nyúltak elsődlegesen , akkor még az MDF színeiben politizáló Pordány László , ma Magyarország kanadai nagykövete és neje Csíkos Mária, a Szegedi Tudomány Egyetem  rektori hivatalának vezetője. Szegeden  ők fogták össze a menekült erdélyieket  segítve neki az ottani erdélyi kör megalakulásában, Éppen abban az időszakban étkeztem családommal Mezőkovácsházára, (ahol gimnáziumi tanári állás és lakás várt,) amikor Szűrös Mátyás, ideiglenes köztársasági   elnök, bejelentette, hogy befogadják az erdélyi menekülteket. Kezdték létrehozni a menekült táborokat. Mezőkovácsházán is alakult egy ideiglenes, a KISZ- tábort bocsátva rendelkezésükre.  Ide főleg szászokat, svábokat irányítottak a hatóságok  ameddig  Németország Szövetségi Köztársasága leellenőrzi őket és megadja nekik a beutazási vízumot.

De vissza térve az erdélyi körökre, hadd mondjam el , hogy én mind a szegediben , mind a békéscsabaiban tevékenykedtem. Menekült áradat főleg Kelet-Magyarországon okozott nehézségeket. Nem csoda, hogy az itt létrejött körök kezdeményeztek valami összefogást, hogy ráirányítsák az állam, a pártok tömegszervezetek stb. figyelmét a menekült kérdés humánus és integrációjukat elősegítő politika és gyakorlat minél előbbi  kidolgozására és életbeléptetésére. Az országos Tudomány Ismertető Társulat (TIT) mellénk állt és 1989 nyarán egy regionális egyeztetést hívott össze négy –öt erdélyi kör bevonásával Békéscsabára. Ezen részt vett többek között Gál Zoltán akkori belügy miniszter. Mind általában a politikusok szép  szavakkal  és általános , semmitmondó ígértekkel akarta megnyugtatni az eléggé rámenős résztvevőket. Egy adott pillanatban Csikós Mária határozottan  rákérdezett: „Miniszter. Csíkos Mária újra közbevágott: „Nem szó szerint értettem! Ha szívében magyarnak érzi magát akkor legyen szíves ne ködösítsen, hanem mondja el az itt aggódó honiaknak és a szülőföldjükről  elüldözött erdélyieknek,legyenek azok magyarok, németek és akár románok, is  milyen konkrét intézkedésekkel segíti a magyar állam, aggasztó helyzetük megoldását.  Milyen diplomáciai lépésekre számíthatunk, számíthatnak a jövőre nézve, hogy nemzetközi összefogással nyomást gyakoroljunk Ceausescura. Mert a huszonnegyedik órában vagyunk és az otthon maradottak ,  helyzete is  tragikus és a menekülteké is nagyon bizonytalan. Hírek keringenek arról hogy a magyar határőrség még most is visszatoloncol menekülteket és tudjuk milyen sors vár rájuk odaát”

Megjegyeztem, mert ezt jegyzőkönyvben rögzítették. A fórum,olyan dokumentumot fogadott el , amely nemzet- stratégiai szempontból mára nézve is irányadó lehetne. De hát feledésbe merült idővel. Az itt elfogadott dokumentumnak viszont, mind rövid, mind hosszú távon megvolt a hozadéka.  De ezekről majd egy más alkalommal!  

Köszönöm!

 A kérdéseket feltette: DaczóKatalin