A nagytiszteletű    Nagy Benedek,  volt  ermdészes képviselő úr  szerint  én egy  kripto  kommunista , nomenklatúrás , karrierista  elem voltam  , aki újra  visszakar térni  ebbe a pozicióba. 

 Vö. amit   2019  karácsony  napján  az fb. messengeren irt nekem:
"Te, István, mondd meg, igaz hitelre, hogy tényleg muszáj volt elmenj Erdélyből ? Jó döntés volt ? A te konok bátorságodnak nem kis hasznát vehette volna a közösségünk ! Szerintem holtvágányra tetted önmagadat. Egyébként: Isten éltessen szent István, az első vértanú napján !"

Nagy Benedek : Üldözöttek, zsoldosok, „ellenállók”. . .

„. . . . Van, aki sír/van aki szül/van aki hallgat/van aki jajgat/a zsoldosok az elmaradt hópénzért kiabálnak/a tisztjeik/az átállás esélyeit/latolgatják suttyomban/szorosra húzzák a hevedert/s a tönkrevert/védők közt kilovagolnak…./ (Kányádi: Krónikás ének)

Ezek a sorok jutottak eszembe, miközben legújabb megvádlóm és „ítélőbírám”, a Magyarországra kitelepedett Király István múltjára és erkölcsi arculatára emlékeztem, mialatt a másfél újságoldalnyi engem gyalázását és öndicséretét olvastam. („A lehallgató úr és a gőzhengeres lehallgatott hitelessége”. Erdélyi Napló, 2000. január 18, 10-11 oldal.)

Mert ki az a Király István? Egyszerűsítsünk és nevezzük nevén a dolgokat: a központi pártstruktúrához tartozó egykori KISZ- fő aktivista, később pedig belügyi vezető és bizalmi káder egy olyan fél évtizedet bebörtönzöttként ült embert támad, aki még párttag sem volt. A terjedelmes fabuláció egyik első állítása, hogy alulírott még a ’80-as évek közepén is kértem felvételemet a pártba. Ez merő hazugság! De igenis, egy alkalommal elpanaszoltam neki, hogy mivel nem vagyok párttag nem doktorálhatok, és hogy ez súlyosan diszkriminatív és jogsértő szabály. Amire ő unott fensőbbséggel megvonta a vállát, bizonyságát adva „demokratikus” véleményének, azaz totalitárius szemléletének. De nézzük tovább. Bárhol a világon, ahol a jog az jog, aki vádol, annak kell bizonyítania, és nem az kell bizonyítsa a vétlenségét, akit megvádolnak. K. I. viszont nem bizonyít semmit, csak éppen hitelesnek tartja a „lehallgató urat” , és megenged magának olyan minősítéseket (farizeus, provokátor, zsarolható), amelyeket szintén nem támaszt semmivel sem alá. De bizonyít mást, azt, hogy mentalitásban mélyen ott maradt a kommunista diktatúrában, ahol rendszerint fordítva történtek a dolgok: nem a vádlónak kellett bizonyítania, hanem a szerencsétlen megvádoltnak.

Úgy érzem, K. I. egy kissé „páholyban érzi magát”, azért is szólalt meg: 1. Magyarországon van, tehát elég körülményes őt a törvény előtt felelősségre vonni; 2. nagyon jól tudja, hogy Ceaușescu „Parázs” („Jarul”) akciójának (amellyel megsemmisítették a párttagok szekuritátés ügycsomóit, és nem fektettek fel újakat) ő is az egyik haszonélvezője; 3. mint az „ellenálló” Király Károly öccse, már éppen ideje volt kilépnie évtizedes mezőkovácsházi (Magyarország) hallgatásából és elkezdenie megfaragni saját „ellenálló”-imázsát.

„A farizeusnál is farizeusabb vagy” – írja Király „elvti” (így „becézték” a kisebb KISZ aktivisták főnöküket, a többnyire komor, humortalan és kíméletlenül vonal-hű, de feltehetően felívelő pártkarrier előtt álló ifjút –B. K., Sz. R., B. E., C. L. és mások). Hogy ki volt a farizeus, az, aki nap mint nap hirdette a „párt szavát”, a „szocialista nemzet homogenizálásának” a felsőbbrendűségét, a párt „töretlenül elvhű politikáját a nemzetiségi kérdésben”, és ezeket próbálta minden eszközzel belesulykolni a magyar ifjúságba, vagy pedig az, aki múzeumi alkalmazottként próbálta megmenteni az eltűnőfélben lévő néphagyomány értékeit, a falvakat esőben és hóban gyalogosan járva? Vagy aki egy városszéli ipari szakközépiskola felső osztályos diákjainak világtörténelmet tanítva vitte minden nap vásárra a bőrét, amikor előadásaiba becsempészte múltunk és történelmünk eseményeit? Lényegében így állva ellen a nacionálkommunista rendszer elnemzetietlenítő politikájának? Nem kis szerencsémre minderre sok-sok élő tanúm – volt diákom –van szerte Csíkban és a régióban. Bizony mondom, hogy a helyedben nem lett volna merszem farizeusnak nevezni mást, amikor önmagad előtt kellett volna szégyenkezned a múltadért. Ha ez sohasem jutott az eszedbe, akkor nincs lelkiismereted. Vagy ha van is, az csak amolyan „dialektikus”. És provokátornak is mondottál engem anélkül, bizonyítani tudnád: kit vagy mivel provokáltam? Most hallom először, hogy volt tizenegyezer olyan bátor ember Romániában, akik nem vették át az új párttagkönyvüket”, és te is közéjük tartoztál. Ez nem akkor volt, amikor már beadtad a kitelepedési kérvényedet és amúgy is kitettek volna?

Kerek perec kijelented: „A lehallgató úr higgyék el nekem, hiteles tanú”. Kiállsz a „lehallgató úr” szavahihetősége mellett, jóllehet érveid gyermetegek és szubjektívek: „ő biztosan nem akart semmiféle bombát robbantani, és nem volt szándéka a zavarosban halászni”. Hogy is tenné, miért is tett volna ilyesmit? Elvégre ő csak egy lehallgató ügynök, aki fel sem méri, hogy hosszú éveken keresztül mennyit vétett embertársai és a legelemibb emberi jogok ellen? Egy volt KISZ-főaktivista, majd pedig a volt román Belügyminisztérium mindenkitől elzárt levéltárának az igazgatója. Ez igen, ez garancia.

És következik a „lehallgató úr” nagyvonalú felmentése részedről („Talán Péter Ferenc önhatalmúlag, egyéni kezdeményezésből hallgatta le a beszélgetéseidet?”) Micsoda erkölcsi érzék! Fel sem teszed a kérdést, hogy ki kényszerítette P. F.-et arra, hogy a világ legmegvetettebb mesterségét folytassa? Egyenesen elképesztő, hogy ezzel a kijelentéseddel nemcsak P. F. -et mented fel, hanem az egész szekuritátés apparátust tevékenységük bűnössége, jogellenessége és a törvényes felelősségre vonás minden következménye alól. Ez ilyen formában csak az egykori kommunista apparátus igazi, vérbeli tagjának a fejében születhetett meg!

Azt állítod: „ Te ismereteim és meggyőződésem szerint zsarolható vagy, és meg is zsaroltak!” Elmondhattad volna – mert bizonyítás kötelezettsége alól senki és semmi nem ment fel, - hogy mely ismereted szerint? Már csak azért is, hogy e „meggyőződésed” valós értékéről fogalmat alkothasson magának az olvasó.

Ami a „legdicsőbb képviselői cselekedeteimet” illeti, álszerénység nélkül el kell mondanom, hogy az én erkölcsi dilemmám az erdélyi magyarság erkölcsi dilemmája is. És én soha senkinek sem vájkáltam a magánéletében! Most első ízben írom le, hogy egyik kezdeményezője és - Márton Árpáddal együtt – társszerzője voltam a közel félmillió erdélyi magyar aláírásával letett tanügyi törvénytervezetünknek. Egy másik „képviselői cselekedetem” a saját történelmünk oktatása törvényes előírásainak a Képviselőház Oktatási Bizottságában való keresztülvitele volt. 81 esztendős kisebbségi létünk során első ízben tanulhatják saját történelmünket VI. és VII. osztályos gyermekeink tízezrei. Az igazi történelmünket ismerhetik meg, amely kialakítja és erősíti nemzettudatunkat és önazonosságukat.

Te nem tudhatod, hogy milyen irtózatosan nehéz volt tiz-egynéhányadik nekifutásra 13-12 arányban keresztülvinni a törvénynek azt az előírását, hogy milyen kegyetlen háttérmunka húzódott meg e „csekély” eredmény mögött. Mert ez az előírása felnővő erdélyi magyarok százezreinek a nemzettudatát menti át és erősíti meg a megmaradás és a szülőföldön való jövő számára. És még lett volna egy két más…

Értettem a célzásodat, miszerint Erdélyi Elemér, volt belügyes tábornok és Hargita megyei parancsnok csak egyetlen személyt védett meg egy kis cikkében, így például engem nem. Ennek több oka is lehet: 1. én őt erre nem kértem fel; 2. 1999-ig sohasem beszéltem vele, nem kértem tőle kihallgatást és egyebet sem, magyarán; semmilyen kapcsolatom sem volt vele (gondolom, ugyanezt te azért nem mondhatod el magadról, mert hivatali alárendeltje voltál): és 3. nekem meg sem fordult a fejemben, hogy volt belügyesekkel állíttassak ki magamnak erkölcsi bizonyítványt. De olyan túlbuzgó aktivistákkal sem, mint amilyen te voltál életednek un. felívelő szakaszában. Ezért nagyobb a te vétkességed, mint egy-egy tanulatlan, vagy egy gyorstalpalón kiképzett aktivistáé. Ebből egyenesen következik, hogy neked pontosan kellett ismerned az igazságot a rendszer bűnösségét illetően akkor, amikor összekötötted életedet az RKP struktúráival, azaz „elszegődtél” aktivistának.

Sajnos elég sok volt az olyan karrierista, mint te úgy 1968 körül, az (újra) megyésítés időszakában. Csíkszeredát is elárasztottátok ti import aktivisták. Jöttetek, mint az inkvizítorok az indiánok közé, nektek senki és semmi nem számított. És élen jártatok az „újításokban”: a Hargita megyei elvtársak javaslatára általánosítottátok azt az intézkedést, hogy „a haza történelmét csak párttagok taníthatják”. Így nem taníthattam én (sem) – természetesen a legnagyobb bánatomra – a diplomámban feltüntetett szakomat. Akkoriban egy suttogva továbbadott találós kérdés járta: „- Miért volt olyan jó a pityókatermés Csíkban? – Azért, mert annyi ganyét hoztak ide a tartománytól!” Rólad is szólt ez a találós kérdés.

Meg kell valljam: én sem olvastam el Király Károly bátyád Nyílt kártyákkal című kötetét. Hogy miért? Azért, amiért a gyermekeimnek sem mutattam meg addig Auswitzot, ameddig nem ismerhetik meg Katynt, és a XX. század többi szégyenhelyét, amelyet a kommunisták és tömeggyilkosságait, hogy ne alakuljon ki bennük egyoldalú és hamis kép a közelmúltról. Hát ezért nem olvastam el a bátyád „visszaemlékezéseit”, mert az csak egy fél-visszaemlékezés. Ugyanis csak 1972-vel kezdődik. És mélyen elhallgatja az üstökös szerűen felívelő pártkarrier esztendeit. Főként pedig azt, hogy milyen árat fizetett gyors felemelkedésért. Hogy milyen kompromisszumok (milyen szép és enyhe kifejezés: magyarul talán helyesebb volna súlyos árulásokról beszélni!) árán juthatott el egy kisebbségi munkás-iparos ember a román párt hierarchia csúcsára? Hogyan lett a diktátor kedvence és bizalmasa, akit magával vitt ,milyen áron jutott olyan információk birtokába, hogy a diktátor később sem mert úgy elbánni vele, mint tette azt egy egész sor jelentős pártvezérrel ( Ion Ionița, Virgil Trofin, Vasile Patilineț , stb.) Majd ha mindezt őszintén – és nem „elkenve” – megírja a kedves bátyád, akkor biztosan egy szuszra elolvasom a könyvet, és objektív véleményt fogok kialakítani egész ellentmondásos életútjáról. Nem, mert tudom, hogy „csak úgy” pőre elvhűségből nem lehetett annyira magasra jutni a diktatúrában! (Csak egy aprócska példa emlékezetfrissítőnek: még élnek azok a jó gyergyóiak, akik jól emlékeznek egy magából kikelt rajoni első titkárnak az édes anyanyelvünk használatával kapcsolatos folyosói dörgedelmére…)

Drukkolhatsz te „a radikálisok és mérsékeltek között folyó csatározásokban” akinek akarsz, lehetnek számodra az előbbiek a „hitelesek, mert attól ők nem lesznek sem hitelesebbek az erdélyi magyarok számára. Egyszerűen azért, mert te a múltadnál fogva nem vagy és nem is lehetsz hiteles döntőbíró!

Te, ameddig itt éltél, addig sem tartoztál közénk, azok közé, akik a szójaszalámi adagunkat majszoltuk, és éhes gyermekeinket agyonnyomták az adagsorban a félállati szintre süllyesztett szintén éhes emberek.

Mint ahogy most sem tartozol közénk, az erdélyi sorsot minden körülmények között vállalók közé! Te elosontál innen, amikor a bátyád okán már nem élvezted a nómenklatúra előjogait. Amíg én „farizeusként” is a helyemen maradtam, pedig ha szégyellnivalóm lett volna, akkor nem éppen ez lett volna a legészszerűbb és leglogikusabb lépés a részemről.

Ami a „gőzhengert” illeti, csak egy kis pontosítás. Valóban megmutatták nekem Péter Ferencet abban az autósüzletben, ahol betegnyugdíjasként bedolgozik. Egy adott pillanatban egyszerűen csak a szemébe akartam nézni, de csak egy zavart és megtört tekintet nézett vissza rám. Egy beteg emberé, akinek az élete meghosszabbításáért drága orvosságokra és ismételt Budapesten… (Van itt még egy „furcsa” összefüggés: a „lehallgató úr” fő helybeli támogatója egy héttel előtt „figyelmeztette” egyes híveit az Erdélyi Naplóban közelebbről megjelenő „érdekes cikkre”….)

De van a K. I. írásaival kapcsolatban még egy megválaszolásra váró kérdésem, ami rávilágít cikkének okult (magyarul: sötét) indítékaira: honnan ismerheti K. I. a P. F. vallomását, ha azt sem nekem, sem megvádolt társaimnak nem sikerült megszereznünk? Jóllehet kértük a videokazettát a DUNA TV-től, az Országos Széchenyi Könyvtártól, a Nemzeti Videotártól, a legmagasabb szinteken. Kiterjedt levelezést folytattunk, ígéretekkel is hitegettek, amelyekből végül is semmi sem lett. Igaz, a DUNA-TV belső vizsgálatot indított alkalmazottja, az interjú készítője ellen és bebizonyította nekünk, hogy az intézménynek semmi szerepe nem volt az ügyben. És hogy az alkalmazottja (Balogh Júlia) az intézmény nevével visszaélve járt el. Amiért elmarasztalták, egy időre visszaminősítették, jogi vonalon pedig egy „Pontosítás” közzétételére kötelezték (az Erdélyi Naplóban) A „Pontosítás” az elvtársi időkből jól ismert olyan bükkfanyelven íródott, hogy abból sem az olvasó nem értett meg semmit, sem a sértett személyek nem kaptak erkölcsi elégtételt. A megjelent szöveg bizonyos kazettákról tesz említést, amelyeket „adás után letöröltek… azokról másolat nem készült… sem írott, sem más formában…”

Ha pedig az alapdokumentum „eltűnt”, akkor arra sincs remény, hogy valaha is kiderüljön: ki volt az, aki „belenyúlt a szerkesztett anyagba” és abba becsempészte a Borbély Lászlóval és a Szőcs Gézával kapcsolatos elmarasztaló, illetve dicsőítő mondatokat, amelyeket most senki sem vállal?....

Majd következett a Sára Sándor elnök úr csíkszeredai találkozása a sértett személyiségekkel. Amikor is az elnök úr élesen elhatárolta magát és az általa vezetett intézményt az interjút készítő riporternő eljárásától és „módszereitől”. Hogy szavának még nagyobb nyomatékot adjon, a találkozást követő hónapok folyamán a DUNA TV több sértett személlyel készített az életüket és munkásságukat bemutató tévériportokat. Ezek mind adásba kerültek.

Mivel az eredeti dokumentumtól elzárt és egyféleképpen „megkövetett” sértett személyek azóta sem indították be a felelősségre vonást célzó törvényes eljárást, rágalmazóik – a jelek szerint- vérszemet kaptak”, és egy esztendő után újabb „tanúságtevőt” kerestek és találtak maguknak K. I. személyében. De maga a tény, hogy jobbat nem találtak, az ismételten minősíti őket.

Megítélésem szerint Balogh Júlia „dokumentuminterjúját” (E. N, 1998. december) csak a sztálinista koholt vádak és perek mércéjével lehet mérni. Azt pedig hogy a cikksorozat „az RMDSZ védelmét” szolgálta volna azt hiszem csak nagyon kevesen hitték el. Jóllehet, nemcsak hogy egyet értek , de –sokad magammal együtt – én is követeltem és követelem, hogy aki besározódott és kompromittálódott az elmúlt rendszerben, ne vállaljon közszereplést, első sorban azért nem, mert zsarolható és megalkuvásokra kényszeríthető. Én is vallom, hogy azért mennek úgy a dolgok ebben az országban, ahogy mennek, mert nagyon sok ilyen ember van döntéshozó helyzetben. És akkor mire kellett K. I. cikke? Talán a jövő miatt? Vagy hogy mások, akiket ellenfélnek tartanak valakik és valahol „értsenek a szóból”!?....

Az igazsághoz tartozik, hogy nem egy barátom és hívem várta – és várja -, hogy törvényes úton is vonjam felelősségre megvádlóimat. 1988 végén és 1999 első felében még volt valami remény arra, hogy a romániai szekudosszié -törvény végül is olyan formában lát napvilágot, hogy lehetőséget ad bármilyen állítást dokumentumokkal megerősíteni avagy megcáfolni. Mostanra világossá vált, hogy ez a törvény elsősorban a volt szekusokat helyezi további védelem és titoktartás alá. Én ennek dacára sem mondtam le a törvényes felelősségre vonásról. Még akkor sem, ha olyan, gyakorlatilag korlátlan eszközökkel rendelkező erőket sejtek mögöttük, akiknek semmi sem drága, ha vélt vagy valós ellenfeleik lejáratásáról van szó.

Végül adnék egy jó tanácsot K. I. -nak: ne remélje a neokommunisták visszatérését. („A kommunista korszak iránti nosztalgia Erdélyben is erősödik” – írja cikkében.

„A hogyan tovább?” a mi gondunk és nem az övé, azok gondja, akik nem hagyták el ezt a földet és ezt a népet. Ne vegye hát készpénznek az előrejelzéseket, amelyek volt hivatali főnöke, Iliescu úr visszatértét jósolják, csakis abban az esetben, ha ez neki egy újabb karriert jelentene. Természetesen pártvonalon… Bármennyire remélné is, az ő idejük nem jön vissza! És a bűneik sem évülnek el… Tíz év romló létviszonyai dacára az emberek nagy többsége nem felejtette el, hogy a királyistvánoknak és a hozzá hasonlóknak „köszönhetően” volt annyira nyomorult és emberhez méltatatlan sor az osztályrészük.

Itt is elkövetkezik az ideje annak, hogy pontosan meghatározzuk a totalitárius társadalom bűnösöket és áldozatokat, kiszolgálókat és mártírokat, meglapulókat és hősöket szétválasztó törésvonalát. Jóllehet „a mártírkosztümök tájaikon mindig kézügyben voltak” emlékeztet rá Tamás Pál az Emlékezés és felejtés a posztszocializmusban című esszéjében.

De félre a filozófiával! Ha egy Kányádi - idézettel kezdtem ezt az igencsak terjedelmesre sikeredett eszmefuttatást, akkor illő, hogy ugyanabból a versből vett sorokkal zárjam azt: „akik elmentek közülünk/nem voltak közülünk valók/mert ha közülünk valók lettek volna/nem mentek volna el”.

Csíkszereda, 2000. január

Utóírat: Elnézést kérek az olvasóktól, hogy az RMSZ-ben válaszolok az E. N.-ben megjelent írásra. Ennek az egyedüli oka, hogy én az E.N.-t nem tudom sem független lapnak, sem pedig a tárgyilagos tájékoztatás fórumának tartani. N.. B.